Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Marafkó László: Ikszedik fohász a boldogsághoz
MARAFKÓ LÁSZLÓ Ikszedik fohász a boldogsághoz RÉSZLET A BÚCSÚREGÉNYBŐL Az iskola igazgatója szelektív igényességgel szokta számon kérni a feladatokat: volt, akinek a szarvashibája fölött is elsiklott, másnak a parányi mulasztása is látványos feddéssel járt. 0 az utóbbiak közé soroltatott, bár nem mondható, hogy megküzdött volna ezért a bosszantó, egyes kollégáktól szívet melengető kárörömmel, másoktól együttérzéssel kísért áldozatiságért. Néha- néha tárgyszerű véleményt mondott nagyobb iskolai ügyekről, pár hét múlva általában nem is emlékezett rájuk, az igazgató annál inkább. „Elég nehezen viselem el, ha a gyermekek bírálják, kinevetik az iskola vezetésének intézkedéseit, s ezt a kollégák válasz nélkül hagyják, sőt, asszisztálnak a renitenskedéshez.” Ez például róla szól. Az iskola egyik rendezvényére gyűjtés indult, bár ezt tiltják a szabályok, ráadásul abban az évben a harmadik ilyen akció. Az ő óráján az egyik gyerek bekiáltotta, hogy ehhez képest az APEH nagyvonalú, mert ott az adót szabályok írják elő, itt meg - függetlenül a szülők anyagi helyzetétől - még az összeget is megadják. Nem lepte meg, hogy a vélemény eljutott az igazgatói szobába, ugyanis évek óta megszokhatta, hogy a jól kiépített - egyes szülőket is magához kapcsoló - információs lánc működik az intézményben, minden alá- és fölérendeltségi, iskolaszéki és baráti kapcsolatoknál szorosabban és sűrűbben átszőve az életet. „Vádlott jelentkezik. És nem védekezik” - mondta szenvteleniil. A tantestület jelen lévő tagjai lehajtották a fejüket. Reggel, rögtön egy rossz ízű beszélgetéssel indítva nyűgösebb lesz az amúgy is nyúzós nap, hát legszívesebben megkímélték volna magukat a fültanúskodástól. Az igazgató szemében alattomos szikrák. Nem nyílt, hanem lappangó ellenszenv, a saját szándék makacs erőltetése. A szeme sárgán villan. Hogyan tud egy szemfehérje sárgán villanni, ez is a pszichológia biológiai csodája. Hogy menne a csodába. „Ez nem ügyészségi ügy, hanem a kollegalitásé.” Máskor már csitította volna önmagát, nem kell felvenni a kesztyűt, ám most nem volt szüksége önfegyelemre, már-már elképesztő hidegséget érzett, ki nem mutatandó megvetést, érdektelenséget. Az igazgató tovább hergelte magát. „Talán nincs igazam?” „Természetesen van véleményem, de meg kívánom tartani magamnak.” „Hogy a hátam mögött mondd?” ,Méltatlan színvonalon kellene megvívnunk...” Ä szép Hajnalné szája sarkában a mosoly virágszirma. Lám, lám, királynői elismerés, pedig Hajnalné is az igazgató nem is titkos társaságához húzott, ha úgy adódott. Az ember esendő, de nem 218
