Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Iszlai Zoltán: Sarolta köztünk járt

motten csikorgó havon, hogy minél elóhb igyon egy-két konyakot a sógoráénál. Az árvaság volt az a szó, mely úgy illett ehhez a susogó, homályba néző tekintetű, magányos leányhoz, mint ahogy a haláláig tevékenységre serkentő, törhetetlen életbizalom kiegészítette Sarolta múltba hátráló portréját.

Lefekvés előtt végig akarta olvasni a spanyol Aranypartról készített feljegyzéseit. A borítékból azonban a nagyasszony oroszlános kézírásával először egy egészen más utazásról szóló másolat került elő.

„Tab, 1980. IV. 11.

Szeretteim! Bocsássatok meg, hogy csak most mondok köszönetét. Végtelen jóleső soraitokat és a virágokat frissen kivittem Uramhoz. Ugye nem haragusztok, de annyira dermedten állok a Sorsnak e túl kemény és kegyetlen ütése után, hogy kővé váltam tőle. Millió gondolat szánt végig az agyamon. Vád, védelem, hittagadás, tehetetlen düh és nyomorult könyörgés. Százezer miért! S hetek óta állok kétségbeesve, könny nélkül a halál győzelmi dombja mellett.

Borzalmas, ami velünk történt. Ma öt hete egy mámorosán boldog élet megsemmisült s engem kettészakított. Két halott egyszerre, mert én, a fél csak létezem, vegetálok. Cél nélkül rovom az utat apám, otthonom, s munkahelyem között, s életem értelmét adó férjem után hit nélkül kutatva keresem a kivezető utat, hiába remélve, hogy nem hosszasan hagy itt, míg lesem és várom az ő hívó szavát.

A legjobb hangulatban jöttünk haza az istentiszteletről, pár méterre a lakásunktól én Ferivel másfelé mentem, kis Uram Kálmánkával haza. S mikor pár perc múlva utolértem őket, holtan kaptam vissza. Már nem is rángott unokaöcsénk karjaiban, 15 lépésre otthonunktól. Nem értem, hogy nem zavarodtam ebbe pozitív bele. Őrülten szerettük egymást. Tudtuk, beteg a szív, de hogy 55 deka helyett 26 deka volt - erről semmit.

Bebalzsamoztattam, hamvait szétszórattam, s ma kezdték a szíve sírját megcsinálni. Sima kőkereszt és fedőlap az egész, kis márvány táblácskával.

E hó 7-én lett volna 14 éves házas, arra akarom, hogy legyen szép. Jánosom nem szenvedett, a szívizom hasadt ketté - hát igen, a tudomány Élet és Halál fejezetét még nem írta meg senki.

Én itt maradok vele, amíg lehet, s ezt Apám is megértette. Egyelőre képtelen lennék bárhova elutazni, amíg annyira el nem távolodik lelkileg, hogy fizikailag nem várom haza.

Tudom, nincsenek csodák, a sehonnanból vissza nem jöhet, de én várom és erőm fogytáig várni fogom. Ha nem értik a munkatársak, a barátok, hát hogy tudjam én realizálni a borzalmat? Az emberek aranyosak. Őt annyira szerették, hogy nekem is jut belőle, de sajnos mindhiába, mert tökéletes magányban maradtam itt.

Olyan nagyon erős voltam vele, amilyen rongyfoszlány vagyok nélküle. Lakásom a temető. Szívsírja az otthonom. Ott még eléggé nyugodt vagyok s nem várom, ami elkövetkezik. Fájdalmas szerető öleléssel hálás Ibolyátok.”

A rokonságban eddigre jól tájékozott szpíker nem tudta, nem is próbálta senkivel sem azonosítani ezt az Ibolyát. De bizonyos volt benne, hogy a nagyasszonyt csak a hirtelen halál után lezuhanó váratlan özvegység leírása fogta

212