Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Molnáőr Miklós: "Korunk hősei"

tust, mely egy nemzetközi kerámia-szimpózium résztvevó'it korunk hőseinek - Heroes of Our Age - titulálja, elkötelezett komolysággal és egyszersmind gyászos iróniával utalva művész és művészet pozíciójára a posztakármilyen társadalomban, ahol a körözött bűnöző - WANTED BY THE INTERPOL - státusa az értékhierarchiának sokkal magasabb szférájában leledzik, mint a művészé, akit immár senki sem köröz, akinek fejére immár sehol semekkora vér díj at nem tűznek ki.

A tizenhárom szeretetreméltó nemzetközi antihős, ahogy Antal András arcképcsarnoka elénk tárja őket, szinte felelőtlen - vagy épp kétségbeesett — felszabadultsággal tud és mer derűs lenni saját személyét és szerepét illetően. Nietzsche egykor szemére vetette a tragédiaköltőknek: figyelmüket elkerüli, hogy a hős mindig derűs. Miért is ne lennének derűsek ezek a mi keramikushőseink, hiszen a vonatkoztatási rendszer, melyen belül dolgoznak, a megállapodott (bárha folyvást kétségbevont) értékeknek a világa, melyben végtére is - posztmodern blazírtság ide vagy oda — ki-ki otthon érezheti magát.

Semmiképp sem egy újabb posztmodern szemétdomb tárul elénk ezen a kiállításon. Már csak azért sem, mert a művészeket és műtárgyaikat egy különleges személyiség mágnesezte-varázsolta szeretet-antológiává: Geszler Mária sugarakat kibocsátó kezdeményezéseire érkezett viszontsugarakból kerekedett ki az itt látható kerámia-antológia. Igen erős tehát a kiállított anyag kohéziója: az alkotások közös nevezője a megszólítottság, a meghívott- ság. Egyúttal, szinte csak mellesleg, a modern kerámia káprázatos lehetőségei is megjelenítődnek. Yo Akiyama címnélkülijei az emberiség kultúrájának drámai izzású rögei, tudva és tudatva arról a nietzschei felismerésről, hogy Kultur ist nur ein dünnes Apfelhäutchen über einem glühenden Chaos, „A kultúra csupán vékony almahéj az izzó káoszon”. Fusz György organikus leleteinek lírai mélabúja a zsigereinkig hatol. Steven Heinemann kettős formatanulmánya meleg asszonyi zene-edényként zengi körül érzékenységünket. Frederick Olsen mozgó fennsíkjai csiga-bigás játékossággal vándorolnak lélektől lélekig. Schrammel Imre Bikája nem csupán a művész - a „hős” - peremre szorultságának, hanem az egész emberi faj eredendő esettségének és esen- dőségének is szívszorítóan finom és gyöngéd ikonja. Akiállítás pazar gazdagságának érzékeltetésére essék még szó Tornai Endre András Álmodott világának hieroglifáiról, valamint Kecskeméti Sándor vulkanikus - hideg lávává kövülten vulkanikus - konstrukcióiról: mindkettejük ugyanazokból az archaikus mélyvilágokból meríti ihletét.

Végezetül engedjék meg, hogy kötelező olvasmányként, a posztmodern életérzés antológia-darabjaként becses figyelmükbe ajánljam Mihail Jurjevics Lermontov Korunk Hőse című beszélyét. („Ostoba vagyok-e vagy gonosztevő, nem tudom, annyi bizonyos, hogy ... lelkemet megrontotta a világ, képzeletem nyughatatlan, szívem kielégíthetetlen; minden kevés nekem; a búhoz éppen olyan könnyen hozzászokom, mint az élvezethez, s közben napról napra üresebb lesz az életem, egyetlen vágyam marad: az utazás ... Elmegyek Amerikába, Arábiába, Indiába, talán az úton utolér a halál.”) Leginkább azonban azt javaslom valamennyi üknek: időzzenek el minél hosszasabban Vlagyimir Civin kerámiaszobrainak erőterében: az ő műveiből árad talán legerőteljesebben, legtisztábban az a gyöngédség és szeretet, amely együvé szervezte ezt a kiállítást.

1072