Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték

szurditás, mint a bolsevikok művészettisztelete - „Kultúrát hoznak újat persze ők / Lesz benne Hej bunkócska és Chopin” - vagy mint a „kenő- / Olaj szagától kótyagos fehérnép”. A kifordított világ ironikus „plakátja” a bolsevik ereklyét rántja le a rothadó állat-tetem szférájába: „Egy égi száj jelmondatot böfög: // Lenin-ikonosztáz a tér fölött.” A megváltatlanság, megválthatatlanság világa ez: „S az utcák orrlikát átjárja a / Felhő-pelenkák angyalhúgyszaga.” A transzcendens szféra egyik jellegzetes bakai képviselője - az angyal - is csak „úgy jelenhet meg - logikusan mint utalás valami másra, valami itt létezhetetlenre”.4

A végtelen tágasság tere, a tenger több lefokozó metamorfózison is átesik A tengerhez írott versben. Hagyományos értelmezését önnön ellentétébe fordítva, groteszk viszonyításokkal írja át. A „rángógörcsök végtelenje” - Marina Cvetajeva Fák c. verséből kölcsönzött motívum - a harmadik strófában már csupán a .Kongresszusok küldöttei” által összefröcsögött nyáltenger, amely fölött — újabb emblematikus összefoglalása a bolsevizmus erőszakteli levegőjének — ^irályok őrködnek”, a tenger köztudottan legagresszívebb, kegyetlen madarai: .Jljics dús szemöldökei”. A negyedik és ötödik strófában a dísztribünt köszöntő felvonulók hullámzó árja a tenger, az örök rabság tere, ahonnan az álom sem nyújt szabadulást: „O, szovjet népek tengere, belőled / Vízcseppként párolognék el, de menten / Határőr jön kutyával, s visszazökkent / Almomból, elkérve a dokumentem.” Poétikai bravúr, ahogy a „valahonnan elpárologni = titkon elmenekülni” argóját a fizikai párolgással összeköti.

Az álmodozás szálát viszi tovább A szigetekre szánon édes-búsan elvágyódó szonettje, amely a röghöz kötött valóság és a beteljesíthetetlen álomvilág váltogatásával tulajdonképpen az utóbbit semmisíti meg: „Tudod, nem ülhetsz cifra szánra, s én sem, / Hát zötykölődsz a trolibuszülésen, / Ahol körülvesz romlottan a scsí-szag.” A vers itt névtelenül maradt megszólítottja először az In modo d una marcia című darabban neveztetik meg. Mása a „földi (szinte: pánerotikus)” szerelem megtestesítője, szemben a „Das ewig Weibliche” égi,

,jsteni”5 jellegével. Am a földi szerelemnek is az elérhetetlenség, a betelje- síthetetlenség a legfőbb attribútuma: ,A vonat kifutott s vele mása. / A Vörös Nyíl, a moszkvai gyors / Hazavitte, - hisz ott a lakása.” A magány, a betel- jesületlenség, az elveszettség létállapotát a vers ritmusa ironizálja: a ke- resztrímes 9-es-8-as anapesztusok6 keltette táncritmus kontrasztot képez a lírai én lemondó kijelentéseivel (melyekben persze szintén ott bújkál az önirónia): „Ez a sors, — motyogom -, ez a sors!”, „Ez a kvintet olyan csudaszép, / Hogy a könny a pohárba lecsurran: / Be gyalázatos-édes a lét!” Nemcsak a vers remekbe szabott (az orosz verselésre oly jellemző) anapesztusai ironizálják a beszélő fájdalmát, de az induló mint a kommunista rendszer egyik mindennapossá koptatott kelléke, tehát ritmus és (zenei) műfaj egyszerre parodizálja az ábrázolt világot. Mása elérhetetlenségét emeli ki ellenpontja, „a kasszái szotyka” - a Baka érett költészetében egyre bővülő szókincs: az alsóbb köznyelvi rétegek használata is a paródia eszköze itt -, aki sosem tudta, „mi a nő”, illetve az újságok unalmas híradásai a politikusok álságos szertartásairól: „Csak üres fecsegés, csupa rút // Pofa áll a tribünön, / Míg alattuk özönlik a tank / S a rakéta”.

Az utazás különböző eszközei kiemelt jelentőségűek az első két füzet verseiben. Nem csak Oroszhon roppant távolságait, de az emberek közötti

1034