Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve
levest a kanalammal. Most is nagy nehezen szöktem meg tőle, s nagy rohanással ide jöttem hozzád, hogy értesítselek, s hogy segíts valahogy rajtam. Mindjárt itt is lesz, mert olyan, akár a forgószél. Följajdult erre a démon:- Mit szenvedtem én attól az asszonytól, míg meg nem szabadultam tőle! Most meg idejön? Akkor én nem maradhatok tovább egy percet sem itt. A lány így megszabadult a démontól, és a favágó élete nehezebbé vált egy újabb asszony sorsával. A császár örömében ugyanis három napos vigasságot rendezett a városában, s hálából hozzáadta a lányát a gyógyítóhoz. Negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom.” Vé elvitette az asztalról a tisztán maradt árkuspapírt, visszaemlékezett Rózájára, a hollócsontból égetett maradék kormot feloldotta két, a pohara alján maradt édes fehérborban s gyorsan fólhajtotta. Végezetül átfutotta a szavakká átírt történetet - mintha az életét ábrázoló kép hátterében látszó mellékjelenetet pillantotta volna meg -, de mert nem hallotta meg annak a hitvány kinézetű madárnak a dalát, amely ugyan őszre kelve nem mégyen el messze tartományokba, ellenben egész tavaszig elrejtezik és az idő alatt a színét is megváltoztatja, egy gyufaláng fölé tartotta a meséjét, s parancsot adott neki, piros színnel lángoljon. A platán ágra, éppen Vé fölött, kiült egy madár. Ez a madár, az emberek ítélete szerint minden egyéb madárnál ékesebben és gyönyörűbben énekelt. Teste mindazáltal csak igen kicsiny és minden ékesség nélkül való, úgyhogy, aki a csalogányt nem ismervén, nagy hangos szaváról akarna teste felől szabályt venni, azonban azt egészen egy tányéron sülve eleibe vinnék, s látná, mily kis falatocska légyen egy embernek megetetésére, kétség nélkül azt mondaná felőle: „Iáin, csak merő dal volt ez, azon kívül semmi.” A madár, az elfeketedett papírlap hamuvá roskadásával együtt elszállt. S amint a hamuban többé nem láthatta Vé a tussal rótt írásjeleit, úgy a madárban, a fájdalmasan éneklő csalogányban sem fedezhette fel a fülemülét. Egyszer, évekkel később, amikor öccse - komor végkifejletű - házasságának történetét átszitálta, hogy kinyerje belőle az aranyport, eszébe jutott az előbbi történet, amelyet hajdanán mesének akart átírni, s amikor papírra skribálta, még annak is tudta. Sírva fakadt, mert belátta, nem jó író: a történet ugyanis a megírása idején nem lehetett máshol, mint a kép előtt, mint fölajánlott áldozat, az oltáron. S azóta, hogy kipusztult belőle a szerelem erdeje, amelynek fái alatt oly sokat andalgott, gombáit szedte és buja illatú gyógynövényeit gyűjtötte, maga is jártassá vált az álomfejtésben, s értelmét lelte a dadogásnak, a hol sárgán, hol pirosán, hol fehéren kivirágzó rózsafának, nem kellett sokat igazítania a novelláin sem, hogy tudja, a favágó a feladatát elvégezve a világfának gyökerét kiszakította s az élet kútjának vizét elapasztotta. S ehhez elég volt két embert föláldozni, kettőt - kiabálta bele az éjszakába gyakran -, kettőt. Az egyik ő. A másik pedig az asszonya volt. 996
