Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Lakatos István: "Csokoládékatonák, karácsonyfadíszek"
Végül egy közeledő német járőr mentette meg a helyzetet, amelynek zajára mindketten gyorsan eltűntek a helyszínről. Augusztus közepe volt. Századunk Kolozsvárról nyugat irányban indult el azon az úton, amely a Királyhágón át Nagyváradra vezetett — végcélunk, Bánffyhunyad felé, a mintegy hatvan kilométernyi távolság első felét folyamatos gyalogmenetben az országúton, hátunkon a teljes menetfelszereléssel. Alkonyat táján értünk Sztánára, ahol az előreküldött szálláscsinálók mindent rendbent elintéztek. A falu lakossága örömmel fogadott bennünket, és a bíró a századparancsnokot, a helyettesét és bennünket, karpaszományosokat vacsorán látott vendégül. A vacsora fő slágere a kitűnő kürtöskalács, ez a jellegzetes erdélyi étel volt. Vacsora után a falu egyik nagy termébe vonultunk át, ahol a század tiszteletére bált rendeztek. A földes helységet petróleumlámpa világította meg, cigányzenekar játszott, amely nemcsak csárdást, de divatos táncszámokat is húzott. Hajnalig táncoltunk. Fél-négykor mégis csak abba kellett hagyni a bált, mert négykor volt ébresztő. Alvás nélkül vettük magunkra a menetfelszerelés nehéz terhét, amikor ébresztő után csakhamar sorakozót fújt a kürtös. Most már gyakorlatozva, szökellve és támadva haladtunk Bánffyhunyad felé. Végül is szemetelő esőben, halálosan fáradtan - de természetesen érces nótaszóval — érkeztünk be Bánffyhunyadra. Az előző napi menetelés, az áttáncolt éjszaka, de a délelőtti megerőltető gyakorlat után alig vártuk, hogy szálláshelyünkön lerogyhassunk. Tudtuk, hogy kétnapos pihenő vár ránk, amit az érkezés utáni eligazításon Gáspár százados is közölt. Az egyik nap Szent István napja volt. Már éppen elhangzott az „Oszolj!” vezényszó, amely után szálláshelyünkre kellett volna vonulnunk, amikor a századírnok rohanva érkezett Gáspár századoshoz. Távmondat érkezett Kolozsvárról: a század erőltetett menetben azonnal induljon vissza! A menetfelszerelésünk mellett ettük meg csajkánkból az ebédet, és fél óra múlva már útban voltunk visszafelé. Talán mondani sem kell, hogy milyen hangulatban és fizikai állapotban. Az országúton haladtunk most is. Elől Gáspár százados hatalmas, erős lován, az oszlop végén pedig a két anyagot szállító szekér és mozgóhonyha, a ,gulyáságyú”. A két nap fáradalmai, a párás, meleg időjárás következtében már pár órai menetelés után a súlyos fáradtság jelei mutatkoztak a századon. A kemény burkolatú, emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított országúton a vasalt bakancsban való menetelés csakhamar a század tekintélyes részénél lábfeltörést okozott. Hiába volt az első két kilométer után a ,,Kapcát igazíts!” vezényszó. Már senki sem erőltette az éneklést, sem a lépéstartást. A jobb fizikumúak átvették a gyengéktől a nehéz puskát, de az átázott szerelvény így is súlyos maradt. Mint az alvajárók, halálos fáradtságban, szinte öntudatlanul haladtunk előre. Az óránkénti ötperces pihenő alatt, mint egy darab fa, vágódtunk végig az árokparton. Alkonyaikor végre megérkeztünk abba a kis faluba, ahol az előreküldött szálláscsinálók éjszakai szállást biztosítottak a század részére. Az „Oszolj!” után a kutaknál lábat mostunk, a hideg víz jól hűsítette az átforrósodott, 929
