Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Szepesi Attila: A szélember

a kaland, a sejtelem, ami sokak szemében romantikus dolgoknak tetszhet, ám a mi Bolond Istókunkban nincsen semmi romantika. Ahogy Kierkegaard Don Jüanjából hiányzik az igazi szerelemre való képesség, amit pedig egész lénye jelképez, úgy a mi Bolond Istókunkból is hiányzik a kaland keresése, miközben ahol feltűnik, egyszerre örvényleni kezdenek az események. Talán hasonlatos ahhoz is, ahogy a költők (minden ellenkező' híreszteléssel szemben) azok a lények, akik verset írnak ugyan, de a személyes életüknek semmi, de semmi poétikusnak mondható vonatkozása nincsen.

... Szél úrfi meg Bolond Istók életeleme a játék. Az az önfeledt és csak gyermekek által imitálni tudott tevékenység, ahogy valaki kavicsokat dobál egy víztükörbe és hosszan figyeli a körkörös hullámok futását. Vagy elnéz egy fűszál ívén masírozó hangyacsapatot és hirtelen megérzi e parányi leikecskék, rebbenő animulák tevékenységének rettenetes súlyát.

A levegő-jegyű szellemalak játékának, éltető elemének megfelelően, földi értelemben vett iránya, célja nincsen és nem is lehet. A szárnyas héroszhoz a praktikum nemcsak méltatlan, hanem számára ez a világ érthetetlen és értelmetlen is.

Szél úrfi, Bolond Istókhoz hasonlatosan, lekerül az emberek közé, a földi ugarra, ahol „a kórók mint egy-egy felriasztott nyúl vagy mint kerék, mely magában minden tengely nélkül forog, futásnak eredve nyargalták be a tér- séges avart”. Aztán ahogy a véletlen játéka folytán emberré lesz, megismeri a földi szerelmet és - valamiképp kettéhasad a lelke. Amikor aztán szeszélyes természeténél fogva, minden szeleburdi esküdözése dacára vissza kell térnie a szellemvilágba, mivel „hatodik évében összekelésének már unni kezdé sivó gyermekeit, s a gondos anyát, kinek ifiúsága s kellemei gyermekeire látszának általmenni”, végképp úrrá lesz rajta a sem-itt, sem-ott skizofréniája.

A megízlelt földi szerelmet elfelednie nem sikerül, s a tündérlányok „erőtlen csókjai s szellemkarjaik hideg ölelése igen vékony kárpótlás a durvább elemek fiának”. Ezért aztán Szél úrfi nosztalgiával gondol vissza a földi térségeken megélt testi szerelemre, meg az ottani idilli napokra, s az első adandó alkalommal vissza is tér.

Igen ám, csakhogy az örökös oda-vissza alakváltoztatgatásban már nem képes egészen kiismerni magamagát - szellemalakként emberül, emberként viszont szellemként akar viselkedni, ezért szereptévesztése olyan tettekre ragadtatja, melyek - egy héroszhoz méltatlanok. A földi térségen, a ballangkórós pusztában nem találva volt szerelmét és gyermekeit, hihetetlen keserűség és dúló-fűló harag lesz rajta úrrá, mire „bőszülten felkerekedett: világpusztító ordítással csap a tengerre és földre s míg ott őrült fájdalma dühében hajókat süllyesztett, itt százados fákat ránta ki töveikből, tornyokat döntögetett s elsodort mindent, mi útjába esett...” És eme dühkitöréssel kileheli a páráját is.

Szél úrfi tehát meghal. Az olvasó pedig el kell tűnődjön azon, hogy hűtlen héroszként érhette-e a vég büntetése, mely nem elemi lényre, hanem egészen emberre szabott, vagy maga választotta-e az örökkévalóság játékai helyett az elmúlást.

Weöres Bolond Istókja, ez a Szél úrfival egészen egyívású szellem sosem vegyül el a földi térség zsibongásában. Hasonlatosan Vörösmarty-megírta „előképéhez”, ő is lejön az elemi világból a völgybe, beköltözik a nagykalapú erdésznével a kis kunyhóba (onnan aztán a városba), ám szerelmes nem lesz.

9