Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zoltán: A Marno-i magatartás
ZSÁVOLYA ZOLTÁN A Marno-i magatartás „Mamo-i magatartás”, vetem be így, akadémiailag csak félig-meddig érvényes - de a továbbiakban is következetesen, mert szükségesnek tartott körülményességgel alkalmazott - helyesírással, ezen a módon utalva a jelölőm (és annak jelöltje) által birtokolt otthonos, itthoni exkluzivitásra; s számolok is meg nem is a kifejezés afféle, ellenvetésekkel élő elfogadásával, mint amilyennel annak idején Somlyó György szolgált az általa alkotott, de Kis Pintér Imre által is használt kulcsfogalom, a „Füst Milán-i szituáció”1 kapcsán. Számítok is meg nem is tehát: valamelyes felhördülésre; na, nem azért, mintha valakivel vitatkoznom kellene a „Marno-i magatartás”2 szószerkezet gondolatilag-at- moszférikusan hangsúlyos kitalálásának (és alkalmazásának) elsőbbségéért3 (ezen a téren kétségtelenül én viszem el a pálmát, kapom az arany-, továbbá egyelőre az ezüst- és a bronzérmet, satöbbit is...), hanem inkább annak következtében, hogy a szóban forgó alkotó szellemi attitűdjét és produktumát egyaránt emblematikusan megragadni kívánó szintagma - a Füstre vonatkozó értelmezői kategóriára történő rájátszás közben - esztétikailag/szo- ciológiailag azt is sugalmazni látszik, miszerint a szó-gesztus egyúttal a nagy nyugatosé-hoz valamilyen szinten mind jellegére, mind pedig értékére vonatkozóan hasonló formátumot körvonalaz Mamo János személy(iség)ében és életművében - a maga idejében. Biztosíthatok róla mindenkit: ez nem csak így látszik, hanem így is van; Marno János lírája véleményem szerint egyértelműen a kortárs magyarnyelvű) vers-irodalom egyik csúcsteljesítménye, sok tekintetben maga a csúcs. Ha ez igaz - márpedig felismerésemből következő alapfelfogásomtól nehéz volna eltántorítani -, akkor szavaim konkrét értelemben többek között azt is kimondják, hogy Füst Milán szintén az egyik legértékesebb, de alighanem mindenképp nagyjából a legsikerültebben különös „ön-meg-konstruáltságú” alakja - durva időtagolással élve: - a 20. század első fele magyarul alkotó lírikusi mezőnyének (s ezáltal természetesen az egész hazai költészettörténetnek). (Akárcsak Mamo a 20. század második felének s a teljes hazai játéktérnek”.) Általános értelemben pedig nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy a hagyomány-újítás váltakozóharca már a tízes évekre odáig jutott (el) a líra területén (és nemcsak nyugaton, azaz Európában, hanem itthon sem másképpen), hogy a valódi invenció, következésképpen a tényleg releváns-érvényes (tehát létrehozni igazán és elsősorban érdemes) teljesítmény itt egyre inkább csak mintegy a tradicionálisan vett műfaj „ellenében” vált megcélozhatóvá. S válik azzá máig. Úgy gondolom, a legfrissebb Mamo-kötet, a válogatott és új verseket tar1099
