Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Rajongtam a járatlan utakért, érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam"

rilláról (Fakupofa); Az őrző könyvé ben pedig megörökíti a szellemi ember magaslati világát, értékőrző bátorságát egy olyan korban, amelyre visszahatni képtelen, hiszen a társadalmi folyamatokat az egymást mészárló érdekek határozzák meg. Remek szatírát ír a „dumidugdista” ideológia rémuralmáról (.

Eumolposz), a „világátalakítás” illúziójáról (Pantarbesz), az „építőseregek” csúfos majdani kudarcáról (Bábel tornya). Egyik-másik könyvét azért 20^40 példányos „szamizdatban” baráti körben terjesztik, kézről kézre adják. S bár a „hivatalos” irodalom tudomást sem vesz róla, közeli ismerősei sejtik: nem akármilyen tehetségről van itt szó!

Jóllehet az UNRRA-t 1947. januárban kitiltják az országból, s így állása megszűnik, megélhetési gondjai még e sanyarú esztendőkben sincsenek. Korábbi forrásai mellett egyre többet fordít oroszból - propaganda-anyagot, „szocreál” regényeket, hiszen ezeket fizetik legjobban, s mint „gyanús elem”, máshoz nem is juthatna. A jól képzett humán értelmiség „közös sorsa” ez akkoriban. A Rákosi-korszak labirintusából a magánélet mentsvárába próbál menekülni: megnősül, Kelemen Mária gyógyszerésznőt veszi feleségül (akit „a szép Hatámé”-ként emlegetnek szerte az ismerősi körökben). De valódi megoldást ez se hoz: egyre fullasztóbbnak érzi helyzetét. 1948/49-ben már ugyanazzal a fojtott lázadással szemléli a terjeszkedő bolsevizmus szellemellenes diktatúráját, mint a 40-es évek elején a hitleri nácizmus fenyegetését. Akkori tapasztalataiból okulván a nyílt konfrontációtól tartózkodik, így a menekvés egyedül lehetséges módjának a határátlépést tartja. 1950. január 13-án fogják el a jugoszláv határon: nagy körültekintéssel megválasztott, jó pénzért felfogadott „kalauza” az AVO hivatalos lebuktatója volt.

A szegedi AVO pincéjében - mint egykor a Defenzív Osztály Intellektuális részlegén - ismét végigéli az emberméltóság teljes lerombolását, a „gondolat- rendőrség” mesteri vallatómódszereit. ítélethirdetés után (két és félév börtön) rabomobilon a híres-hírhedt Csillagba viszik át, ahol negyven közbűntényessel összezárva élvezi a „börtönköztársaság” lakóinak szólásszabadsággal megízesített életét. Néhány „öreg vagány” pártfogója révén a fegyház nyomdájába kerül munkára, ahol végre papírhoz-ceruzához is hozzájut, s alkalma nyílik saját versei leírására, amelyeket aztán a Beszélőn átad feleségének (aki ugyan formálisan már el is vált tőle, de azért kitartóan látogatja).

1950 decemberében átszállítják a Gyűjtőbe, amelynek első emeletén a műszaki értelmiségi rabok számára „műszaki Paradicsomot” rendeztek be, ahol „szabadon” dolgozhatnak a Magyar Népköztársaság javára (típusterveket készíttetnek velük, szótárak, lexikonok, szakfolyóiratok állnak rendelkezésükre, hatalmas közös rajzteremben dolgozhatnak stb.). Az egésznek csupán az az egy „szépséghibája van, hogy péntek hajnalonként az alagsorban kivégzések folynak; ilyenkor a Kisfogházat betölti a bitó alá hurcoltak halalsikolya. 1951 derekán aztán végeszakad a ,gyöngyéletnek”: fegyveres AVÓ-különít- mény szállja meg a „Halálos Házat”; a műszakiakat pedig a Miskolc melletti Dudujkára szállítják, a Nehézgépipari Műszaki Egyetem építésére. Majd nyár végén „munkaerő-mozgatás” címén füzérláncban, gyalogosan hajtják át a foglyokat a sátoraljaújhelyi fegyházba (ahol a régi rabok emlékét őrző kőtábla díszeleg a bejárat fölött!), aztán csakhamar tovább Hejőcsabára, ahonnan (egy éhséglázadás okán) késő-őszi sűrű hóesésben, éhomra elindítják őket, fel a hegyekbe - szédelegve találgatják: csak nem a „Nagy Hazába”, a Gulágra? A

898