Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Fábián László: Két könyvről - összecsengésekkel
a közelítés a természetes beszédhez, a köznapibb nyelvezethez, amely akár a klasszikus idézését is átfordítja valami szolid, ízléses blaszfémiába, ahogyan azt a Petőfi-reminiszcenciákból építkező Segesvári rózsa című versében teszi, amelynek első strófája a kötet legmegkapóbb sorai közül való: A virágkötélből a kötél a selyempárnából toliként kihulló Létünk, messze űztük azóta Kánaánt. És ahogyan egy másik versében (Tűlevél nő) valóban programmá érlelve megfogalmazza: kiszikkadt nyelvem ledobta díszeit. A társadalmi szerepvállalás ettől nem lesz Bence esetében szűkösebb, csak éppen összetapad a megbízható poétikai készséggel és a vers érvényes megnyilatkozási formává válik. Egyszerűbben fogalmazva: a mondandó versigazsággá nemesül, tehát versként is fogadtatja el magát. Költészetről csupán ilyen esetekben beszélhetünk; a legkidolgozottabb, legjogosultabb közéleti program sem tekinthető költészetnek, ha nem ölt költői formát. A szerkesztő Bence Lajos - természetesen - kizárólag azzal az anyaggal dolgozhatott, amely rendelkezésre állt. Méltányolható szempont lehet az is, hogy minél inkább teljességében mutassa föl azt a jelenséget, amit szlovéniai magyar költészetként aposztrofálunk. Amely - végső soron - költői bot- ladozásaiban is szenvedélyes dokumentum egy kisebbségi létbe szorult népcsoportról. (Lendva, 1998.) Folyóiratunk 1999. évi számainak megjelentetéséhez a Nemzeti Kulturális Alap anyagi támogatást nyújt. 95
