Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Határ Győző: Szentföld a Föld
volt, kártevő munkáját remekül csinálta. Nyilvánvaló, hogy profi szakmabeli s olyan, aki írásaimat komputeres filológiai elemzésnek vetette alá. Aki eszmejárásán túl ismeri beidegzett fordulataimat, nyelvi szokásaimat, kulcsszavaimat. Modorosságaimat a központozásban. Amolyan szuper- himpellér, aki könyvet írt helyettem. Stílusa oly tökéletes mása az enyémnek, az egypetéjű ikrek ahogy egymásra ütnek és életük végéig, idegvégződéseikben fenntartják a kapcsolatteremtő telepatikus viszonyt. Utoljára Prousttól olvastam ilyen stílushamisítványt: írása oly megtévesztően maga Flaubert volt, hogy már-már ,jobb volt az eredetinél”. Tiszta sor, imposztorral állunk szemben. Nem kevesebb történt, mint az, hogy az imposztor írt egy könyvet, az én nevemben, a nevemmel, stílusa az enyémnek a kiköpött mása - a könyv címét is tőlem plagizálta, hogy a szerecsenmosdatás annál nehezebb legyen; és végezetül ami a leg- bőszítőbb, a címeres Ismeretlen Bitang mellétett Névtelen Levelében még azt is közölte, hogy ne is próbáljak semmit tenni, mert ő a kéziratot már rég nyomdába adta. Mire a bírósághoz fordulnék, a könyv már kinyomva- felkötve, ott virít majd a boltok kirakataiban. Egyetlen módja van, hogy a nevemet használó imposztort dezavu- áljam; s el is határoztam, hogy ez az, amit tenni fogok. Az olvasótábor elé tárom ügyemet és a Mentői Nyájasabb Olvasó segítségét - az ő Morális Felzúdulását kérem, hogy Közfelháborodásának Felhördültével Egy Emberként álljon mellém, fogja pártomat és Közmegvetésének minél hathatósabban hangot adva, dezavuálja helyettem az ördögadtát, aki nevemet szeretném tudni milyen jogon használni nem átallja és írói/emberi önazonosságomat elorozva arra vetemedik, hogy nevemben könyvet ír - mi több, elírja előlem azt a könyvet, amelyet megírni szándékomban sem nem állt, se merszem soha nem lett volna. Arany kaptafa Az emberek többsége a maga eszmélkedését, megközelítéseit, megszállottságait, abszolút előfeltevéseit - gondolkozásának egész rendszerét a világ legtermészetesebb dolgának tartja. Amolyan „arany kaptafa” ez, amely szürkeállományunk velejárója s minden agyban, ugyanaz az „arany kaptafa”, bölcsőtől a sírig benne van: ritka elme tud küzdeni ellene, hogy a gondolkozás „mindenkinél erre a kaptafára megy” ennek az „arany kaptafának” bennrejlő ideáit a többség majdhogynem „velünk-született eszméknek” tekinti mintha az emberiség csupa kiónokból vagy legalábbis „egypetéjű ikrekből” állna s ezek a „telepatikus/intellektuális” vasabroncsok egy-hor- dóvá fognák össze valamennyiünk elméjét; s ez az arany kaptafa két idegennél is mintha úgy hasonlítana egymásra, akár az egyik tojás a másikra: az összetévesztésig a többség elképzelni sem tudja - hát még elfogadni! - hogy igenis vannak „ismét mások”, akik máshogyan gondolkoznak, másképp eszmélked- nek, más a megközelítésük, a megszállottságuk, és így tovább. Valahányszor ezzel a „másmilyen kaptafával” mint világrengető ano881
