Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
nek éreztem magamat a társaságban. És ezen nem is kell csodálkozni! Én eddig is másképp tekintettem a dolgokra, mint dk, viszont a politikai álláspontom nem volt olyan lényeges, lehetett másról is beszélni. Most mindenki számára pont ez a leglényegesebb, hiszen ettől függ szinte mindenünk, így logikus, hogy most már, automatikusan is, sok ember ellenségének tekint. Én már csak akkor próbáltam csendben hozzászólni a dolgokhoz, amikor már nagyjából szétment a társaság.- Én csak azt szeretném mondani, hogy vigyázzatok magatokra, egymásra, ne hagyjátok, hogy áldozatok legyetek! Mi mindannyian kis emberek vagyunk, és nem az a dolgunk, szakmánk, hogy politizáljunk! Mindenki csinálja a saját dolgát! - próbáltam mondani, de persze semmit se ért az egész. A „buli” úgy fejeződött be, hogy megszólaltak a szirénák, és elkezdték lőni a szomszédságunkból a repülőket, amelyek, amint hallottuk a harmadik újvidéki hidat találták el. Most úgy érzem magam, mintha már nem is otthon lennék. Mintha semmi se, ami körülvesz, már nem lenne a tulajdonom! Újvidékf 1999. 04. 23. A HÁBORÚ 31. NAPJA Ma három nagy hír ért bennünket: lerombolták a szocialista párt székházát, Milosevics lakóházát, és a szerbiai tévé belgrádi épületét. Azt hiszem, hogy a tévé lerombolásának örülök legjobban, viszont megdöbbentő azért látni, hogy amikor felcsavarom a tévét, mindössze a két magyar állomást látom, valamint a szatellit antennánk néhány állomását. Nagyon remélem, hogy a következő nem a posta lesz, mert akkor az Internet is leáll, és akkor valóban meg fog bénulni minden kommunikáció. Nem tudom, lesz-e valami a szárazföldi támadásokból, ha igen, mikor, de azért ettől meglehetősen félek. Bizonyos katonai szakértők 250.000 áldozatról beszélnek mindkét oldalon, aminek nemigen lesz jó vége. Az elmúlt napokban hallottam egy-két történetet a hadseregünkről, személyesen is volt egy-két élményem, ezért ezt most elmesélem. Mindegyik eset egy vajdasági magyar településen történt meg. Behívót kapott egy magyar fiú, de a szülei nem akarták átvenni a behívót, azt mondták, nincsen otthon. Erre a katonai rendőrség megfenyegette:- Húsz perc múlva visszajövünk. Ha nem lesz itthon, bedobunk az udvarba egy bombát, aztán már valóban lesz igazolásuk. - mondták, és elő is vették a bombát, megmutatták, hogy nem viccelődnek. A fiatal katonaköteles magyar fiú természetesen ott volt valahol a szomszédban, így a szülei előkerítették, és húsz perc múlva már ment is. (Mindez történik most, amikor még komolyan tervben sincsenek a szárazföldi támadások, amikor még közel sincs az általános mozgósítás. Mi lesz akkor, ha erre sor kerül? És azt is tudni kell, hogy több mint valószínű, hogy nemsokára ez a katona fog ülni az egyik tankban a fronton, amit a NATO szét akar majd lőni. És hol itt akkor a magyar ember megbecsülése? Sehol. Se ha elmegy, se ha nem, se ha átszökik Magyarországra. Nyugalma sehol nincsen!) Aztán hallottam egy esetről, amikor egy gazdag parasztnak elvitték a fiát. Erre gondolt magában egyet az öreg, levitt a kaszárnyába, ahol a fia volt, egy pótkocsi krumplit, csupán egy kis elnézőbb bánásmódot kérve a parancsnoktól 826
