Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Beszédes Attila: Újvidéki napló II.
Elég sokat beszélgettek, 10-15 percet, mire a rendőrnek sikerült lebeszélnie a főnökét, hogy ne vigyenek be kihallgatásra. A rendőr ugyanis már ismert látásból (nem messze lakik tőlem), és saját felelőségére cselekedett így. Becsületszavát adta többször is, hogy teljesen ártatlan vagyok, így nem vittek be, csak felvették az adatainkat.- Azt mondtam a főnökömnek, hogy a héten el fogok jönni, leellenőrizni azt a filmet, de nem fogok. De aztán ne terjeszd azokat a képeket! Szóval egyelőre valahogy megúsztam. Mert baromi nagy szerencsém volt. Elmentek, de aztán jöttek a gondolatok, a kérdések, amelyek megválaszolásra vártak. Először is: vajon honnan tudták, hogy mi azt ott fényképeztük? Hát nyilván feljelentett bennünket valaki. Aztán, mi a „bűnös” tettünk után még sétáltunk egy nagyot, vajon honnét tudták, hogy hol lakom? Nyilván követett bennünket valaki. Amikor én azt mondtam, hogy csak az autóbuszokat fényképeztem, akkor megenyhültek a rendőrök: tehát a környéken volt még valami elrejtve, amit nem szabad fényképezni, csak mi arról nem tudtunk. Vajon mi? Aztán, lesz-e ennek az egésznek még valamilyen következménye: ugyanis felírták az adataimat, nyilvántartásba kerültem, amiből következően utánanézhetnek a levelezéseimnek is. Internetnek, a testvéremnek, külföldi kapcsolataimnak.... Ráadásul magyar vagyok, újságíró múlttal, jelennel... Hm, ha akarnák, valószínűleg gyorsan elítélhetnének... És aztán én gondba estem ám, hogy folytassam-e a naplóírást, írtam-e benne olyasmit, ami gyanús lehet nekik, mennyire nagy bűn az, amit csinálok... Hát, ha folytatom is, az állandó olvasóim már tudni fogják, hogy amikor eltűntem, miért tűntem el. Komolyra fordítva a szót: azért nem tehetek úgy, mintha semmi se történt volna. (Még ha elég bátor embernek is számítok.) Az óvintézkedéseken még majd gondolkodom. Újvidék, 1999. 04. 17. A HÁBORÚ 25. NAPJA Ma kaptam egy levelet az egyik Internetes olvasómtól, amelyben A. többek között, ezt írja:- Tulajdonképpen miért folyik ez a háború? Mondtad, hogy meg kellene érteni az ottani emberek gondolkodását. Hát tulajdonképpen mit gondolnak a szerb emberek? Milyen elv, miféle eszme olyan fontos számukra, hogy halomra öletik magukat, hogy rommá bombáztatják az országukat? Erre a levélre úgy válaszoltam, hogy itt az emberek többsége teljesen félre van vezetve. Felszították bennük a nemzeti öntudatot, elhitették velük, hogy a világon a legnagyobb érték a szerbek ősi földje: a Koszovó, amelyből egyébként szerintem Szerbiának már eddig se volt semmilyen haszna, hiszen ott úgy elszaporodtak az albánok, hogy az államnak csak a terhére volt eltartani azt a rengeteg embert. A szerbek most azt hiszik, hogy erkölcsileg végtelenül pozitív az, hogy védik a hazájukat, hogy önmagukat feláldozzák egy eszméért. Itt, ahol én élek senki se gyűlöli az albánokat, azért mert azok, itt senki se rossz, azért mert rossznak született, vagy mert olyan. Itt az emberek jót akarnak azzal, hogy fegyvert vesznek a kezükbe, nem rosszat! Mert alapvetően nem rossz emberek! Viszont nem tudják, mi van a háttérben. Persze mi sem tudjuk. Én személy 823
