Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - SZEMELVÉNYEK A MAI BOLGÁR IRODALOMBÓL - Hriszto Postakov: A nagy szörnyűség
- Mit akar? - kérdezte Max.- Ne törődjön vele, uram. Jobb, ha indulunk, ez itt nem a legjobb hely.- Mégis mit akar? - makacskodott Max.- Hogy is mondjam, elég ostobán hangzik - kezdte kissé zavartan az idegenvezető -, a legkülönfélébb szörnyeket árulja, két rúpiát kér darabjáért. Max elnevette magát, s hirtelen jobb kedvre derült. Két rúpiát egy szörnyért? A helyzet igencsak komikusnak tűnt.- Megveszem a legnagyobbat - jelentette ki. Természetesen a használati utasítással együtt.- Ne tegye ezt, uram! Veszélyes!- Már megmondtam, hogy mit akarok - közölte röviden Max, és arra gondolt: „Még senki sem tért vissza Európába Indiában vásárolt szörnyeteggel.”- Figyelmeztettem, de ha ragaszkodik hozzá... - dünnyögte az idegen- vezető. Az árus leakasztott nyakláncából egy kis fekete madzagot, és átadta. Úgy tűnt, végére kötött szárított gyümölcs belül üreges lehetett, mert megzörren- tek benne a magvai.- A nagy szörnyeteg a gyümölcs széttörésével szabadul ki, ez minden - magyarázta bizonytalanul az idegenvezető. - De azt tanácsolnám, hogy ezt soha ne tegye meg. „Hahaha! - nevetett magában Max - ezek itt a következő évezredben sem szabadulnak meg babonás hiedelmeiktől!” Igazán jó kedve kerekedett, a visszaúton még dúdolászott is. De mihelyt megálltak a szállodának nevezett épület előtt, újra elborult a hangulata. Kifizette az ifjú hindut, és fürkésző tekintetétől követve szobájába indult. Becsomagolta kevéske poggyászát, rápillantott az inge elején egyre növekvő nedves foltra, és végképp elkedvetlenedett. Leült az ágy szélére, tekintete a közeli szék karfájára akasztott szerzeményére siklott, és iszonyodva gondolt az előtte álló éjszakára és a szúnyogokkal vívandó küzdelemre. A trópusi gyümölcs különös vörös színe akarata ellenére is magára vonta figyelmét. „Civilizált ember vagyok, mégis képes vagyok ilyen ostobaságokra is - gondolta Max. - Ha hazamegyek egy ilyen szerzeménnyel, és elmagyarázom a lényegét, bizonyára kinevetnek.” Egyéb gondolatok is kavarogtak a fejében, a madzagon lógó gyümölcs pedig szinte bámulta vörös szemével. A hőség elviselhetetlenné vált, a tétlenség és az értelmetlenség egyre idegesebbé tette.- Átkozott egy ország! - ki tudja hányadszor káromkodta el már magát Max, elfogta a gyűlölet, felpattant, lerántotta a székről a madzagot és iszonyú indulattal taposott rá. A Nagy Szörnyeteg örült, hogy kiszabadulhatott burkából. Körülnézett, növekedni kezdett, szinte az egész szobát betöltötte.- Éhes vagyok - vartyogta hatalmas békaszája. - Ne haragudj, szerettem volna időt adni, hogy szörnyen elszömyedj, de olyan nagyon éhes vagyok - jelentette ki legnagyobb komolysággal a megdöbbent turistának. Csámcsogás hallatszott, és Max cipőtalpai már el is tűntek a szörnyeteg nyálas pofájában. A Nagy Szörnyeteg elégedetten nyelt egy nagyot, és már el is tűnt.- Pedig figyelmeztettem! - mentegetőzött másnap bűntudatosan az idegen- vezető. - Már megint el kell rejtenünk az idegen holmikat! 818
