Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Chak István: Színeház
mint az ottani színház igazgatója. Ez már egyfajta biztonságot is ad, mert ha - mondjuk - kitesznek az itteni színházból, ami talán nem következik be, már nem ismeretlenül kell bekopognom sehova. Persze, volt ám itt legalább tíz jó epizód-alakítás, biztos vagyok benne - meg is kellett osztani a díjat -, csakhát, sajnos, nem láthattuk az előadásokat, mert az ember letudja a programját, aztán indulhat haza. Mert nincs rá pénz...- Igen, ez már régi fájdalma a szakmának, ahogy én tudom.- Jól tudod.- Attelepülés... Hogy élted meg? Hazát is cseréltél, vagy csak társulatot?- Társulatot.- Tehát, nem váltál el a hazától.- Nem lehetett! Ezt már többen kérdezték. Amikor azt mondom: lehet, jövőre hazamegyek, kérdezik: hová, Romániába? Mindenki oda megy haza, ahol született. Én Nagyváradra. Ott voltam gyermek, ott nőttem fel, ott volt bosszúságom, örömöm... Minden! Ezt nem lehet kiradírozni, és nem is kell, mert az a hülyeség, ha valaki agymosást csinál. Szent-Györgyi Albert is hazajárt még, pedig már amerikai állampolgár volt. Rosszul húzták meg a határt. Én nem tehetek róla, hogy minket otthagytak!- Mondtad, hogy ’82-ben jöttél át az anyaországba...- Akkor én már tizenegy éve színész voltam.-... ami azt jelenti, hogy más habitus, más játékstílus, más akcentus... Aztán arról nem is beszélve, hogy van még a társulatnál - és volt is - néhány ugyancsak onnét érkezett kollégád. Ezt hogy élted, éled meg?- Nekem egyszerűbb volt, mint nekik. Miért? Várad csak tévedésből tartozik Romániához, mert - ugye - csak tizenkét kilométer a határ. Debrecen meg hatvan. Annak idején - s most a másik átkosról beszélek, nem a jelenlegiről - voltak ún. kötelező kulturális cserék. Nagy fasírtban volt Románia Magyarországgal, de kifelé azt kellett mutatni, hogy lágeren belül a barátság tart. Ennek eredményeként Debrecen és Várad között minden évben volt egy előadáscsere, tehát: élőben láttam őket. Ott a magyar szó másként hatott. Egy Tamási Áront eljátszani nagy dolog volt, itt - valószínűleg - nem mondott semmit. Magyarok közt magyarul beszélni, ugye, ez természetes. Vagyis, én valamennyire ismertem a magyarországi színejátszást, plussz nekem még ott volt, hogy fogni lehetett a magyar tévét. Ez nagyon sokat jelentett. Ennek azonban volt néha rossz hatása is, mert ha valami Magyarországon rosszul ment, akkor nagyon elkeseredtünk a határ túlsó oldalán, úgy, mintha velünk történt volna. Annyira, hogy néha még arról is megfeledkeztünk, ami dolgunk lett volna. S ahogy áttelepültem, én rögtön a debreceni színházhoz kerültem, amivel megintcsak szerencsém volt. Én egy visszahúzódó, üldözési mániával megáldott ember vagyok, nem tudok feloldódni, de mivel itt a társulat felét ismertem, és ők is engem, mindenki nagy szeretettel fogadott. Nem cikiztek, segítettek. (Mindig azt mondták, felejtsd el már, ami ott volt, pl. azt, hogy ne nézegessek állandóan a hátam mögé, ha beszélgetünk.) És szakmailag is. Én ugyan nem tartok jónak bizonyos, számomra furcsa hangsúlyokat, mert nem azt kívánná a magyar (nyelv), dehát nem állandóan Arany János nyelvét beszéljük. Négy év alatt csak ragadt rám valami Debrecenben! Úgyhogy, mire idekerültem Zalaegerszegre, átálltam már a magyarországi színjátszó stílusra. 780
