Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Bohár András: Terek, versek, képek
autonómiájának magától értetődősége csak a kezdeti olvasási pillanatokban és a feltételezhetően helyesnek ítélhető' stratégia beméréséig lehet kétséges. Mivel a tárgyi szimbolikákhoz kötődő' alkotások esetében a közvetlen léthelyzetekhez tapadó asszociációk és a világegészhez fűzhető' számtalan kapcsolódás áthelyezi a poétikai státuszt a konstrukcióról az összeszerelés mechanizmusára. Mintegy előre lefényképezett puzzle képet vehetjük kezünkbe a munkákat, s így olyan alkotásként is, ami az első' pillantásra elemeire hullik, s csak hosszas munkálkodás árán engedi újra feltalálni a lehetséges élmény- és értelemalakzatok valamelyikét. Ezt reprezentálják a könyvben közölt térképversek is, amelyeknek funkcionális habitusáról még szólok. S hogy mennyire jellemzi Papp Tibort a formaadás poétikája és játéka, azt jelzi a következő két Vendégszövegek könyve. Ahol a számítógéppel készített munkák az eszköz lehetőségeit és mozgását kibontva új formákat hívnak életre (hínárzók, gyűrűk, sorjázóvers). Jellegzetes, hogy ezek a formatalálások olyan hangulati-gondolati ritmusok köré szerveződő folyamatokat reprezentálnak, amelyek a puszta instrumentummal való onanizáció gyanúját is eloszlatják. S nem véletlen, hogy ezzel a radikális-drasztikus meg-határozás- sal éltem, mert a Vendégszövegek 5 könyve épp azt jelzi, hogy a tradicionális forma (mandala) és a nyugati civilizációhoz kötődő logosz egybeszervezése sikeres formalehetőséget rejt magába: logo mandala. De hasonlókat mondhatunk a gesztusjellegű töredékekhez hasonlítható villanásokról, ahol a kézmozdulat és gondolatkisülés együttese adja a tömör lényegiséget. Az Ikonok könyvében (Claude Maillard francia költővel közösen) is egy hagyományos forma szolgált keretként. A képszövegek (francia, magyar) egyszerre érzékeltetik azt a felfogást, ami a modem művészet gyökereit mindig számon tartja, másrészt a folyamatos újraalkotás lehetőségeit előtérbe helyezi (elindulnak / az emlékezet rákjai / meghágják / ami meghágható). Hasonló a Disztichon alfa alkotói beállítódása is. Itt is egy hagyományos forma jellegzetesen jelenkori újraértelmezésével találkozhatunk. Azonban ebben a munkában, ahol potenciálisan 16 billió vers van, az is jellegzetesen más, hogy itt a statikus formák folyamatos egymásbakapcsolódásai jelentik a nóvumot. A véges emberi lét és az ehhez képest végtelen ideig szemlélhető alkotás a virtuális műforma egyik legkiérleltebb formájaként tartható számon. (a hétköznapi fenomenológiák világa) Jellemző a térvers képek könyv tematizálási sora, amely a természetes közvetlenségtől, az életvilág minden- napiságából indító és végül az eideitikus szimbolizációkig eljutó meglátó aktusokat véteti észre. A mindennapi élethelyzetek átnevezése, a költői névadás egy új művészeti univerzum tájait sejteti. Hétköznapi sétáknak lehetünk mi is részesei. Am ezek a térbejárások közvetlenségük ellenére mindig kapcsolatban állnak a poétikai univerzum feltérképezésével (a költészet meleg kenyeréről álmodunk, irodalom a Duna jegén) és azzal a játékkal, amit mindig megtalálhatunk (do re mi fá-zunk). Jellegzetes a kínált olvasási-nézési sor. Az előzőekben kinagyított térképrészletet egy másik nagyobb egészt átfogó követ, aminek két szélén az objektumok értelmezését segítő poétikai útmutatások találhatóak (zápul a világ / nedvesen büdösödik / mint olcsó marhahús), amelyek mintegy a gondolatok bejárását segítik elő (a szavak eltávolodnak, mint a holdkomp / 772
