Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Kovács Sándor Iván: A "Vépi Vénusz" költője: Kőszeghy Pál

Pomona gyümölcsét immár megszedte volt,

S minden termő szálfa elhalaványult s hóit,

Sok csácsogó madár már megnémult s nem szólt,

S látszik a vizeknek szélein jeges folt.

Az hegyek tetei már meghavasultak,

S az erdők ágai zúzmarázosultak,

Cser- és bikkek makkjai az fákrul lehulltak,

S avult sok levéllel fold színén borultak.

Ennek az Ősz és tavasz között állapotnak ismerjük legnagyobb magyar költeményét, a Babits-verset. Babits és generációja asszimiláló érzékenységgel tekintett a régi magyar költészet értékeire; az ő szavaik „égett kövével” építették ugyanazt „a házat”. Úgy hisszük, Babits rálapozott a Kőszeghy- epithalamium tájfestő részleteire, s belekevert a maga őszi-téli színeibe Kőszeghy palettájáról is néhány árnyalatot:

Elzengett az őszi boros ének,

Megfülledt már hűse a pincének,

Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre,

Lúdbőrzik az agyagos domb bőre...

A „Bachus hordói is széjjelkongattanak” s az „Elzengett az őszi boros ének”: ugyanaz a szólam, csak a hangszerelés más; a kurzívon belül állóval kiemeltek is egybevethetők. (Az Ősz és tavasz között kéziratos fogalmazványában Babitsnak van még egy csengős-szánkázásos sora is: „De az Isten nem takart le hóval, / Útjaink nem csengetnek szánkóval, / Fázik a föld mezítelen teste, / Este van már, nagyon korán este.”)

Nagy kár, hogy nincsen meg a Bercsényi-eposztrilógia másik két része. A teljes „Bercsényiász” valamit kiegyenlíthetne a mester Gyöngyösi fölényéből.

Folyóiratunk 1999. évi számainak megjelentetéséhez a Nemzeti Kulturális Alap anyagi támogatást nyújt.

763