Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Fábián László: Búcsú Kiss Sándor szobrászművésztől
világban - füvek, fák, madarak és virágok közt, állatok közt, akiket az ember társul választott. És - persze - benne élni abban a világban, szakmai közegben, amelyet klasszikussá emelt elődök, élő kollégák munkái rajzolnak körül, megfelelni a legmagasabb esztétikai követelményeknek, megbízásoknak, de mindenek előtt az önmaga által kitűzött föladatoknak, jelesül annak a vállalásnak, amelyet hivatása kötelezően rótt rá. Kiss Sándor művészként, emberként egyaránt szigorú normák között élt, ezeket a normákat általános érvényűeknek tekintette, mivel tudta, tisztában volt vele, csupán hozzájuk igazodva lehet értéket létrehozni, márpedig erkölcsi kötelességének tekintette az értékteremtést, általa a művészet folytonosságának értékét is, adjon rá alkalmat akár Mohács vagy a Muhi csatamező, a római Szent Péter székesegyház altemploma vagy a szívéhez annyira közel álló székely ágyúöntő mester, Gábor Áron emlékezete, netán egész alkotói pályájára emblematikus érvényességgel utaló somlói Szent István-emlékmű diadalmas keresztjével, amely Kiss Sándor számára, de mindannyiunk számára is - minden egyéb mellett - jelentette, jelenti a hagyományos értékrend visszaállítását: a megváltás reményét, ezer magyar esztendő Szent Istváni igazságát. Kiss Sándor az igazi ideát kereste, a legmegfelelőbb formát akarta megtalálni hozzá, hogy azt kibonthassa a legillendőbb anyagból. Az igaz ideához humanizmusa, magyarsága és kereszténysége kormányozta el; a formákra esztétikai érzékenysége, tehetsége, kifejező szenvedélye vezette rá; az anyagokkal pedig különleges, bensőséges kapcsolatokat alakított ki: akár természetes anyagok, mint a fa vagy a kő, akár az emberi lelemény eredményei, mint a bronz vagy az üveg vagy a műkő, és csupán ezek harmonikus megfeleltetését tekintette alkotói eredménynek, a létrejött mű környezetbe illesztésének tökéletes igényességével; ahogyan - mondjuk - a középkori eredetű rumi templom oltáráról Szent László fenséges alakja sugároz a hívekre reményt, hitet és tartást, amikor a hátamögötti ablakon beáradó különleges fények burkolják glóriába. Reneszánsz ember volt életvitelében, reneszánsz ember volt gondolkodásában: a humanitás eszménye vezérelte, ahhoz mérte magát, ahhoz másokat és egyúttal alkotói mércéje is volt. Szeretett erről beszélni, szenvedélyesen és izgatottan érvelni, vagy éppen kedves anekdotába - ezekből kifogyhatatlan volt - burkolta magvas mondandóját, hogy már-már tanmeseként származtassa át véleményét hallgatóira, tehát gyakorta ránk is, akiknek barátunk volt, munkatársunk volt, szerkesztőségünk mindenkori kedves vendége, nálunk fogott bele élettörténete elmesélésébe, amely - sajnálatos módon - már nem lehet teljes, mert az alattomos betegség visszafogta energiáit, pontosabban: O maga fogta vissza, O maga koncentrálta az alkotásra, hiszen élete végső pillanataiban is hivatása foglalkoztatta, jóllehet, ha fájó szívvel is, de elmondhatjuk: ez az életmű így is teljes, gazdag és becses, az marad mindaddig, amíg magunk fogékonyak maradunk a művészetre, őrizni fog bennünk egy embert a maga teljességében, közvetíteni fogja üzeneteit, amelyek átívelnek a halálon; ezt tudjuk, ebben bizonyosak vagyunk, noha fáj, sajog a mi Kiss Sándorunk elvesztése. A szerkesztőség 754
