Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
kezdte, hogy csak a háborúról ne beszélgessünk, mert ebből a témából már mindenkinek elege van, mindenki mindig csak erről beszélget. Néhány kérdésünkre azért mégis válaszolniuk kellett, legfőképp arra, hogy a bombázások óta voltak-e valami verekedések stb. a magyar és a szerb fiatalok között.- Nem voltak, de nagyon kérem az Istent, hogy ne is legyenek, mert abból nagy baj lehet. Márpedig mostanában sohase lehet tudni, hogy rejlik-e valami fegyver a kabátja alatt, és ha egyszer elkezdődik a baj, akkor azt nagyon nehéz lesz leállítani. Egy incidens volt, a temerini háborúellenes mitingen kifütyülték a magyarokat, de nem lett semmi következménye. (Temeriniekről azonban tudni kell azt, hogy a fiatalok ősidők óta szeretnek összeverekedni hétvégén egymás között is, szerbekkel is.) Na, de az volt a legrosszabb, hogy az ember alig tudta végigmondani a mondanivalóját, amikor berontott néhány rendőr, és megparancsolta, hogy 10 perc alatt ürítsük ki helyiséget, mert különben mindenkinek kicsupálja a fülét.- Sajnos ez nem a mi emberünk! - mondta a gazda, és nekünk ki kellett mennünk. (Ekkor 21,30 volt, és valóban, a rendelet úgy hangzik, hogy 22 óra után semmi nem szabad, hogy nyitva tartson. Esküdni se lehet, mert betiltották a lakodalmakat.) És még valamit: a rokkantegyesületünk elnöke mesélte, hogy kipakoltak az irodánkból, mert attól félnek, hogy az olajfinomító vadonatúj, pompás épületét fogják bombázni. Hát, azt az épületet végignéztem, ahogy épült majd 10 éven keresztül. Gyönyörű, óriási, csupa üveg épület. Láttam, ahogy egyes elemeit helikopterrel helyezték be az épületbe. Ha ezt az épületet lerombolják szintén el fog tűnni az életem egyik része. (Lassan kezdek gondba esni, hogy már 20 napja nem csináltam szinte semmi olyan dolgot, ami pénzt hozhatna a konyhára. Bajban leszünk!) Temerin, 1999. április 11. 7999 04 79 A HÁBORÚ 20. NAPJA Tegnap néztem az egyik megmaradt belgrádi adón a (pravoszláv) húsvéti békekoncert közvetítését Belgrádból. Már az előzőekben írtam ezekről az ellenállás-módozatokról, többnyire negatív kontextusban. Most azonban nem arról lesz szó. Tegnap ugyanis igazi békekoncertet láttam, olyant, amilyennek azt az ember máshol a világban is elképzeli az ilyesmit. Először is oda se figyeltem volna az egészre, ha nem pillantottam volna meg (nem kis meglepetésemre) Dorde Balasevicet a képernyőn. (Aki netán nem hallott volna Balasevicről röviden elmondhatom, hogy egy újvidéki rock- sanzon(?)énekes, aki az elmúlt időkben többek között arról lett híres, hogy a horváth-szerb-muszlimán háború alatt egyáltalán nem énekelt, megtagadta a behívót, aztán előbb lépett fel Szlovéniában és csak aztán nálunk, majd a végén fellépett Szarajevóban, akkor, amikor még ott nagyban dúlt a háború, amiért aztán nemzetközi békedíjat kapott. Balasevics a kissé furcsa patriotizmusával, talán mondanom se kell, már sokszor felhívta magára az állampárti közvélemény figyelmét.) 750
