Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
dolgoztak, semmi rendszer az autóbuszok közlekedésében. Mindenki ideges, a forgalom jócskán lecsökkent az üzemanyag-hiány miatt, a menekülni vágyók száma viszont megnőtt. Éppen szemtanúja volt egy kellemetlen eseménynek, hogy az autóbusz sofőrje elhagyta az autóbuszt, mivel lejárt a munkaideje, és az egyik utas pisztollyal kényszerítette vissza a kormány mellé. G. családja végül úgy került át, hogy 30 DM-t adott az egyik ismeró'sének, aki különben is ment Zombor irányába, hogy vigye el oda, ahol aztán a magyarországi rokonok várták. Itt meg az volt a legnagyobb akadály, hogy a magyarországiak nem akartak átmenni a jugó határon, pedig a végén nem lett semmi bajuk. És még meséli a barátom, hogy a hadsereg a fegyverzetét minden éjszaka költözteti az egyik civil objektumból a másikba. Ugyanis tankok, ágyúk állnak iskolákban, gyárakban. Egyes gyárak még dolgoznak is és behurcoltatják a tankokat a gépcsarnokokba. Azt akartam még mesélni, hogy a tömegtájékoztató eszközök nevetségesek, minden csatornán ugyanaz a műsor megy, híradó és harcbuzdító reklámok cserélődnek folyamatosan. Egyes rádióállomásokat, újságokat beszüntettek, így most én is államellenes tevékenységet folytatok. Ami, azt mondják, egyáltalán nem veszélytelen dolog. Azt mondják, hogy a katonaköteleseket, ha kétszer nem jelentkeztek a behívóra és elkapták őket az utcán, akár ki is végezhetik, mert dezertőrnek számítanak. Ezért nem ment át G. se a családjával, mert a határon elfoghatnák. Azt gondolta ki, hogy inkább önkéntesen jelentkezik, hogy széthordja a behívókat, így nem fogják levinni Koszovóba. Azt kérdeztétek, mivel töltjük napjainkat: információkat fogadunk, cserélünk, politizálunk, tartalékok után futkosunk. G. barátom cége már egy hete a katonaságnak dolgozik, az iskolák szünetelnek. Van, aki dolgozik, de a többség nem. Én gyakorlom az angolt, a kézirataimat rendezgetem... Szia A, Újvidék, vasárnap 1999. 03. 29. Kezd közhellyé válni a szokásos kezdőmondatom, mely szerint: itt vagyok, élek, még egyelőre... Hát, mit lehet erre mondani? Mindent meg lehet szokni. Bele lehet nyugodni a dolgokba, meg lehet változni, anélkül is, hogy azt saját magunkon észlelnénk. Hogy őszinte legyek, most már én sem izgulok annyira, mint az első napokban. Most már lassan fel sem veszem, hogy éppen légiriadó van-e. Hogy úgy mondjam, nem követem eléggé az eseményeket. De azt hiszem, hogy nekem már erre kifejlesztett tehetségem van. Hogyan nem felvenni a sérelmeket? Hogyan épen túlvészelni a -frusztrációkat? Hogyan megóvni az optimista világszemléletet a legkilátástalanabb helyzetben? Érre az adottságra mindenkinek szüksége van, minden embernek, de itt nálunk ezek az emberek az igazi háborús nyerészkedők. Tegnap csak egy látogatóm volt: a Miroslav. Évek óta ismerjük egymást, hónapokat töltöttünk együtt kórházakban, nyaralásokon, én mutattam be neki a feleségét. Hát, ő túlnyomórészt szerb (van benne egy kis ruszin vér, de nem beszél ruszinul), de ettől eltekintve igen jó barátomnak tartom. Ahogy mondani szokták, olyan ember ő, aki a barátságát konkrét helyzetekben igazolta, pl. amikor a lábamat törtem ő volt az első látogatóm... Nekem jó barátom, minden évben itt van a születésnapomon, de volt neki egy szerb 735