Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Beszédes Attila: Újvidéki napló
félelmeink ettől eltekintve megvoltak egész napon keresztül. Megjegyzem, okkal. Én tegnap kétszer voltam kint az utcán: délelőtt a piacon, és délután elmentem a barátomhoz, ide a szomszédságba. Délután már az utcák kihaltak voltak. Egy-egy autó fel-felbukkant, és jellemző volt rájuk, hogy gyorsan hajtották. Egy lassan közlekedő autót se láttam. Viszont láttam a városi autóbuszokat. Nem messze ugyanis az én lakótelepülésem mellett van a városi autóbusz-társaságnak a garázsa, és onnét az autóbuszokat estefelé kihajtották az újtelepi tömbházak közé, bizonyára azért, hogy nehogy találat érje őket. Ez is egy kicsit félelmetes látvány volt: 50-60 autóbusz bizony sok helyet elfoglal. Az utcán, az embereken azért látható a félelem. Sokan nem félnek, legalábbis nem annyira, mint amennyire azt mi logikusnak tartanánk, de az a dac, harag, bosszúvágy mintha kezdene átalakulni félelemmé. Ezt én konkrétan úgy láttam, hogy az emberek kommunikatívabbak, mint régebben. Mint Szilveszter napján, amikor senkinek se furcsa az, ha az utcán teljesen idegen emberek újesztendőt kívánnak egymásnak. Az emberek szót váltanak egymással, megkérdezik egymást, hogy hol sikerült kenyeret venni, hallott-e valami új hírt... A barátommal egy kicsit megtárgyaltuk a dolgokat: ki, mit hallott, melyik adásban, tévé, rádióállomáson. Az öt célpont közül, amit tegnapelőtt este céloztak Újvidéken, csak hármat találtak el, ezért biztosak voltunk benne, hogy azokat a célpontokat újra fogják lőni. Számba vettük, hogy hol van a közelben kaszárnya, és bizony azt láttuk, van a közelben még egynéhány. A barátom részletesen elmesélte a Tomahawkok jellemzőit. (Ezek a bombák 1 millió dollárba kerülnek, 1,5 tonnásak, pontosak...) Nem jártuk be a környéket, de egy kicsit nehezen lehet elképzelni, hogy pl. nincs már az a Duna-parti raktár, amit évekig néztünk, amikor mentünk a Halász-szigetre. A barátom sörrel, borral kínált. Én azt mondtam, legyünk inkább józanok, aztán végül mégis a sör mellett döntöttünk, mert (viccelődtünk) lehet, hogy éppen az utolsó. Aztán ott azért megnyugodtam. Sohase szerettem volna any- nyira széthúzni a napot, mint tegnap, de végül mégis beesteledett. Otthon jól bevacsoráztam. Este nem szeretek sokat enni, már különben is a hízás jeleit észlelem magamon már elég régóta, de most megint úgy gondoltam: nem lehet tudni. Aztán 8 körül telefonált a testvérem Szegedről, hogy biztonságba vagyunk-e, mert ő nézte a CNN-t és ott azt látta, hogy a repülők már felszálltak, 15 perc múlva ott lesznek. Szegényke, meglehetősen fél. Nem tudja mi a helyzet itthon, évente ha háromszor hazajön. Kinéztünk az ablakon és azt tapasztaltuk, hogy kint korom sötét van. Akkor lehúztuk a redőnyöket, de nem lehetett mindet. Azt állapítottam meg, hogy így is mi vagyunk az utcában a legfényesebbek, ezért erélyesen követeltem, hogy csavarjuk le a lámpákat, aminek kiabálás lett a vége. Nem is tudjuk, miért. Mert puskaporos volt a hangulat. Aztán pedig, hogy őszinte legyek, annyira elfáradtam a mindenféle izgulásba, hogy 9 órakor már ágyban voltam.- Történik, ami történik, én most már nem bírom tovább - gondoltam, és gyorsan elaludtam. Éjjel többször felébredtem, néztem a Sky News-t. Ma már megint 5 órakor ébredtem, annyira érdekelnek az új hírek, hogy nem tudok nyugodtan aludni. Ma nem végzem a munkám, mert egyáltalán nem tudom, mi lesz ennek 732
