Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Dr. Bács Pál: Deportálásom naplója
pihenés után megmondták, hogy ez lesz a körletünk, de a szomszéd faluban van a fertőtlenítő, először ide kell menni. Elindultunk a fertőtlenítőbe. Nem volt hosszú út, de lassan is mehettünk, ez volt a jó. A parancsnokunk egy nagyon rendes ember volt, emiatt volt ez az engedékenység. Annyiszor pihentünk út közben, ahányszor akartunk. Végre a fertőtlenítő előtt leültünk. 5-ösével engedték be az embereket. Ránk csak éjjel került sor. Nagyszerű egy fertőtlenítő volt. Miután levettük a ruhánkat, meleg vízben megfürödtünk, majd egy rettenetesen meleg szobába mentünk száradni. Egy óra múlva a ruhánk is meglett, még hozzányúlni sem lehetett, olyan forró volt. 120 fokon ment a fertőtlenítés. A sertéket is megölte, ez volt a jó. Reggel amikor már mindenki fertőtlenítve volt, visszaindultunk Moschendorfba. Itt kaptunk egy szép pajtát, és elhelyezkedtünk. Orvosi vizit volt, mindenkinek megállapították a baját. Apa lábát rögtön bekötötték, azt mondta az orvos, rendbe fog jönni, csak hosszabb pihenőre van szükség. Reggel 6-órakor volt ébresztő. Megmosakodtunk, majd reggeli osztás volt. Édes tea 3 napra kaptunk 1 kg 40 dkg kenyeret. Ha mindezzel kész voltunk, felügyelet nélkül kimentünk a munkahelyre. „Ez kb. egy 1/2 órai szép séta.” A munkahelyen sem ellenőrzött senki, azt dolgoztunk, amit akartunk. Ha szép idő volt, napsütkéreztünk. Délben kocsin kihozták a meleg ételt, mindig ugyanazt a levest. 1/2 4 felé bevonultunk. 5-kor vacsora volt. Ismét édes tea, és vaj, vagy sajt. Itt volt a legjobb életünk. Ha nem jött volna közbe a visszavonulás, még meg is híztunk volna. De egyik nap délben kijött az SA parancsnok és bevonulást rendelt el. Ez nekünk már nem volt kóser, mert láttuk, hogy egész éjjel és egész nappal vonulnak vissza a németek az országúton. Nekünk is tovább kellett mennünk. Összepakoltunk és ekkor már jött az SS parancsnok, aki újra át vett bennünket. Kaptunk 1,40 kg kenyeret és vajat, meg körözöttet, így pár napra el voltunk látva. A halálmenet (1945 III. 30 - IV. 20.) Lassan, de majdnem megállás nélkül haladtunk tovább. Vezetünk egy SS százados, biciklin jött utánunk. Már az első nap végén hullák voltunk. Hegyre fel és le. Mögöttünk haladtak a trénkocsik, megrakva élelemmel és általában mindennel, amit megmenteni akartak. Első nap éjjel egy hatalmas réten aludtunk egy határszéli falu mellett. Mi azt hittük, hogy csak egyedül vagyunk, de tévedtünk, még sok ezren-ezren gyűltünk ezen a réten össze. Apa rettenetesen fáradt volt, én vittem a hátizsákját is. A réten egymás mellé bújtunk, úgy melegedtünk. Reggel 5 órakor már indult az egész társaság tovább. Végelláthatlan sorokban mentünk az erdei ösvényeken tovább. Az országúton nem mehettünk, mert zavartuk volna a németek visszavonulását. Az út így rövidebb volt, de sokkal fárasztóbb. Olyan helyeket kellett meg- 'másznunk, út nélkül, hogy egy túristának is sok lett volna. Mi meg fáradtan, lelkileg és testileg meneteltünk. Az élelmiszer lassan elfogyott, de a brígantik nem törődtek vele. „Nur weiter, immer weiter” - volt a válasz, bármit is kérdeztünk tőlük. Városok, falvak úgy maradtak el mögöttünk, mintha vonaton mentünk volna. Én tartottam Apában a lelket. Az út egész ideje alatt csak otthonról 713
