Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Bokányi Péter: Örök társ
„(igen, sírköved van, nem vízszintes rézlap, / mint abban a régi versben képzeltem)” (Windsori temetőben című vers). Harmadsorban nehezíti az értékelést az a tény, hogy a Halászóember című kötetet 1998-ban az Év könyvévé választották, sőt a Jelenkor év végi körkérdésére válaszolva az 1998. év legfontosabb irodalmi eseményeként több megkérdezett e kötet megjelenését jelölte meg. Olyan erőteljesen kano- nizálódott, tehát a kötet, hogy értékelni szinte fölösleges; dicsérni nem más, mint beállni a kórusba (szerencsés esetben új szólamként), bírálni pedig nincs értelme: szél ellen, mint tudjuk... (utóbbi értékelési mód már csak azért is képtelen egyébként, mert a Halászóembert valóban jelentős műnek tartjuk). Egyetlen autentikus megközelítési módnak az tűnik, ha amúgy „naiv olvasóként” közelítünk a kötethez. (A „naiv olvasat módszertanát” Szilassy László ismerteti Miért engedjük át az ácsnak az építkezés öröjnét? című kötetében.) A naiv olvasó csak olvas és értelmez: nem befolyásolják a különféle irodalomtudományi iskolák interpretációs stratégiái, teljesen „tisztán” áll a szöveg előtt; a műnek semmifajta külső kontextusai nem zavarják irodalom- olvasás közben: hagyja, hogy külső befolyásoktól mentesen hasson rá a szöveg, értelmezése pedig nem jelent többet, mint e hatás okainak a kutatása, tudatosítása önmaga számára. A naiv olvasó bizonnyal a cím értelmezésével kezdi olvasását. A „halászóember” vélhetően hapax legomenon, olyan sajátos összetétel, ami erőteljesen jelzi önnön egyedi, egyszeri voltát. A jelzős szerkezet összetett szóvá olvasztása pedig azt jelzi, hogy a tulajdonságként megjelent halászat több mint tulajdonság: állapot, egy állandósult cselekvés, ami elsődleges attribútumává vált a jelzett szónak. A halászóember nyilván halászik; e halászat célját adja meg az alcím: Szajla, töredékek egy faluregényhez (1987-1997). Izgalmas szemantikai csavar ez: más szférába emelkedik a .halászás”: a halászóember hálóján fennakadt emléknyomok, töredékek gyűjteménye tehát a kötet. Metaforává nő a halászóember, a versekben beszélő én metaforájává, azzá, aki keresi emlékeit, s emlékein keresztül önmagát. Akötet egyik szövege (Halászóember) egyébként konkrét magyarázatát adja a szó keletkezésének, azonosítva azt Szajla egy jellegzetes figurájával. Ez a metaforizálódás ugyanakkor az egész kötet meghatározó sajátossága: szinte minden - múltban feltűnt tárgy, régen élt ember -, maga Szajla is metaforává lesz; egy rég eltűnt, de élhetőbb élet metaforájává, ahová a versekben beszélő visszatérni kíván. E tisztán lírai tartalom is kialakítja a maga elváráshorizontját: verseket olvasunk a Halászóember című kötetben. E versekből aztán bizonnyal kialakul valami regényszerű, epikus folyamat, azaz egy versek létrehozta faluregény. Tehát valamiféle verses regényt ígér cím és alcím, a kötet azonban ezt az elvárást nem teljesíti maradéktalanul. Az Oravecz által a Halászóemberben megtalált műforma vélhetően műfajteremtő jelentőségű: egyszerre vers anélkül, hogy a versszerűség bármely elemét hordozná, próza úgy, hogy benne igazán semmi prózai nincs, epikusán lírai, líraian epikus - s csavarhatnánk tovább tradicionális műfaji, műnemi kategóriáinkat. Mégcsak szabad versként sem igazán definiálhatók a szövegek, mert a szabadvers hagyományos két alaptípusára is nehéz őket többségükben visszavezetni. Az alaptípusok közül az első (valamilyen hagyományos verselési módot kötetlenebbül, közvetlenebbül megvalósító) szóba sem kerülhet Oravecz szövegeit vizsgálván. A második 702
