Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai
hogyan gyógyuljak meg, hanem az, hogy hogyan éljek.” Dosztojevszkij számára sem az a fontos, hogy lehet kijutni a földalatti világból, a megalázott, hitvány emberiségből hogy lehet szerencsésen átkerülni az emberiség derűsebb részébe. Őt az érdekli, hogy lehet élni az asztal alatt, miközben odafenn, az élet bankettjén ünnepelnek, milyen alapjai lehetnek ennek a kétértelmű életnek, ami alighanem mindvégig a földalatti világban telik, mintha remény se lenne a megváltásra. Ha így állítjuk be az ügyet, számos kétség merül fel bennünk. Milyen következtetésekhez vezethetnek a fenti alapelvek? Milyen következményeket igazolhat az, ha elfogadjuk ezeket az elveket? Ezek a kétségek a legnagyobb felháborodással töltik el Dosztojevszkijt. A kárhozottaknak tán nincs megfelelő jogcímük arra, hogy következtetéseket vonjanak le a számukra objektíve adott állapotból, a reménytelen kárhozatból? Most közelítünk Dosztojevszkij morális eszméinek leglényegesebb részéhez: ez a kárhozottak, mellőzöttek és méltatlanok jogaiért folytatott harc. Feltehetnénk a kérdést: milyen jogokért harcol? A tagadás jogáért, hogy elvethessenek minden olyan koncepciót, amely harmonikus egésznek tekinti a világot. A lehető legáltalánosabban jellemezve a görög filozófiát és az újkori filozófia nem elhanyagolható részét azt mondhatnánk, mindig úgy próbál megbékíteni az élet múlandóságával, hogy elénk vetíti a harmonikus kozmoszt, s a kozmosz mint egész szépségéhez egyéni létünk árnyai is hozzátartoznak. Dosztojevszkij minden ilyen irányú kísérletet hazugnak látna. Az ő felfogása szerint az örökifjú életerő - ezt balvégzetű erőnek tekinti, amely szüntelenül új lényeket teremt, akik számára nincs kiút és remény - diadalmasan szembeszegül minden szisztematizálási kísérlettel, nem engedi, hogy az életet értelemmel megragadhatóvá s ezáltal elfogadhatóvá tegyék. Az ekképp felfogott életerő a kárhozottak és méltatlanok oldalán áll. Belőle fakad az a Dosztojevszkij által visszakövetelt joguk, hogy elvethetnek mindenfajta filozófiai vigasztalást, eljátszhatják a Bank kísérteiét az élet lakomáján. E protestáló, lázadó és talán visszás eszmékből táplálkozik Dosztojevszkij kegyetlensége. Egyik legavatottabb ismerője, Lev Sesztov, aki néhány hónapja tisztelte meg látogatásával Krakkót, helyesen állapította meg, hogy Dosztojevszkij regényeiben több kegyetlenség van, mint magában a valóságban. Dosztojevszkijnél a kegyetlen effektusok intenzitása a filozófia vigasztalása elleni tiltakozás egyik formája, ez fejezi ki a legerőteljesebben azt a törekvését, hogy visszaköveteli a megalázottak és méltatlanok jogait. S mintha ő maga már élne is ezekkel a jogokkal, szavai és képei kegyetlenségével szétzavaija a lakomázó vendégeket, kétségeket kelt a filozófia által megbékített elmékben. Kissé távolabbi perspektívából nézve politikai nézetei is levezethetők ugyanezekből a premisszákból. Ha számolunk Dosztojevszkij fentebb leírt elvi álláspontjával, valamivel könnyebben megérthetjük hisztérikus hangnemét, az írót zaklató érzelmekben és gondolatokban található erős túlzásokat. Maga a józan ész követeli, hogy ne fogadjuk el a földalatti világban, reménytelenül eltöltött életet, minden nemes hagyomány arra késztet, hogy minden esélyt megragadjunk, még a legcsekélyebbet is, amit a filozófia vigasztalása nyújthat. Letéríteni minket erről az útról, amelyen az antikvitás óta haladunk, véleményem szerint épp 685
