Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Jerzy Stempowski: Dosztojevszkij lengyel regényalakjai

hogyan gyógyuljak meg, hanem az, hogy hogyan éljek.” Dosztojevszkij számára sem az a fontos, hogy lehet kijutni a földalatti világból, a megalázott, hitvány emberiségből hogy lehet szerencsésen átkerülni az emberiség derűsebb részébe. Őt az érdekli, hogy lehet élni az asztal alatt, miközben odafenn, az élet bankettjén ünnepelnek, milyen alapjai lehetnek ennek a kétértelmű életnek, ami alighanem mindvégig a földalatti világban telik, mintha remény se lenne a megváltásra. Ha így állítjuk be az ügyet, számos kétség merül fel bennünk. Milyen következtetésekhez vezethetnek a fenti alapelvek? Milyen következményeket igazolhat az, ha elfogadjuk ezeket az elveket? Ezek a kétségek a legnagyobb felháborodással töltik el Dosztojevszkijt. A kárhozottaknak tán nincs meg­felelő jogcímük arra, hogy következtetéseket vonjanak le a számukra objektíve adott állapotból, a reménytelen kárhozatból? Most közelítünk Dosztojevszkij morális eszméinek leglényegesebb részéhez: ez a kárhozottak, mellőzöttek és méltatlanok jogaiért folytatott harc. Feltehetnénk a kérdést: milyen jogokért harcol? A tagadás jogáért, hogy elvethessenek minden olyan koncepciót, amely harmonikus egésznek tekinti a világot. A lehető legáltalánosabban jellemezve a görög filozófiát és az újkori filozófia nem elhanyagolható részét azt mondhatnánk, mindig úgy próbál meg­békíteni az élet múlandóságával, hogy elénk vetíti a harmonikus kozmoszt, s a kozmosz mint egész szépségéhez egyéni létünk árnyai is hozzátartoznak. Dosztojevszkij minden ilyen irányú kísérletet hazugnak látna. Az ő felfogása szerint az örökifjú életerő - ezt balvégzetű erőnek tekinti, amely szüntelenül új lényeket teremt, akik számára nincs kiút és remény - diadalmasan szem­beszegül minden szisztematizálási kísérlettel, nem engedi, hogy az életet értelemmel megragadhatóvá s ezáltal elfogadhatóvá tegyék. Az ekképp felfo­gott életerő a kárhozottak és méltatlanok oldalán áll. Belőle fakad az a Doszto­jevszkij által visszakövetelt joguk, hogy elvethetnek mindenfajta filozófiai vi­gasztalást, eljátszhatják a Bank kísérteiét az élet lakomáján. E protestáló, lázadó és talán visszás eszmékből táplálkozik Dosztojevszkij kegyetlensége. Egyik legavatottabb ismerője, Lev Sesztov, aki néhány hónapja tisztelte meg látogatásával Krakkót, helyesen állapította meg, hogy Doszto­jevszkij regényeiben több kegyetlenség van, mint magában a valóságban. Dosztojevszkijnél a kegyetlen effektusok intenzitása a filozófia vigasztalása elleni tiltakozás egyik formája, ez fejezi ki a legerőteljesebben azt a törekvését, hogy visszaköveteli a megalázottak és méltatlanok jogait. S mintha ő maga már élne is ezekkel a jogokkal, szavai és képei kegyetlenségével szétzavaija a lakomázó vendégeket, kétségeket kelt a filozófia által megbékített elmékben. Kissé távolabbi perspektívából nézve politikai nézetei is levezethetők ugyan­ezekből a premisszákból. Ha számolunk Dosztojevszkij fentebb leírt elvi álláspontjával, valamivel könnyebben megérthetjük hisztérikus hangnemét, az írót zaklató érzelmek­ben és gondolatokban található erős túlzásokat. Maga a józan ész követeli, hogy ne fogadjuk el a földalatti világban, reménytelenül eltöltött életet, min­den nemes hagyomány arra késztet, hogy minden esélyt megragadjunk, még a legcsekélyebbet is, amit a filozófia vigasztalása nyújthat. Letéríteni minket erről az útról, amelyen az antikvitás óta haladunk, véleményem szerint épp 685

Next

/
Thumbnails
Contents