Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
érdekviszonyai, a szomszédos országok politikája és a regionális, illetve összeurópai politika. Mindez folytonos mozgásban van, következésképp a dialógus stratégiájának is szüntelenül naprakész taktikai változatban kell a nyilvánosság előtt megjelennie. Először tehát a magyarországi érdekekről és érdekviszonyokról. A kormányoknak az utóbbi esztendők során sikerült nyugati partnereikkel elfogadtatni azt a külpolitikai (és nemzetpolitikai) alapelvet, miszerint a magyar állam önkéntes felelősséget visel a határokon túl élő több mint hárommillió magyar etnikai, történelmi és kulturális identitásának fennmaradásáért. Ennek az alapelvnek a figyelembevételével szabták meg nyugati katonai szövetségeseink azt a kört, amelyben a jugoszláviai háború idején a magyar állam eljárni tartozik. Csak remélni lehet, hogy a cselekvésnek ezt a körét, amely a vajdasági magyarság: a háromszázezres magyar közösség elemi érdekeihez igazodik, a későbbiek során is fenn lehet tartani, és a háborús stratégia nem fogja a magyar kormányt arra késztetni, hogy feladja a szövetségesi szerepvállalását szabályozó kötelezettségeit. Mindez természetesen meghatározza a magyar-magyar kapcsolatokat is. Magyarország NATO-csatlakozásának, illetve európai integrációs szándékának következménye volt, hogy a budapesti kormány a legutóbbi magyar-magyar csúcs alkalmával a kisebbségi magyarok kettős állampolgárságának és területi autonómiájának gondolatát messze elkerülte, illetve rávette erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági partnereit, hogy ezeket a korábban elsőrendű követelményként hangoztatott kérdéseket ne hozzák szóba. Nem túl valószínű, hogy a kormányzatnak ez a hallgatólagos állásfoglalása a későbbiekben változni fog. Mindez nem jelenti azt, hogy a reményeink szerint néhány esztendő múltán bekövetkező európai uniós csatlakozás miatt a „schengeni határokon” kívül rekedő magyarok magyarországi szabad beutazásának és itt-tartózkodá- sának ügye, vagy akár a kisebbségi magyarok kulturális önkormányzatának követelése lekerüljön a napirendről. A magyar-magyar párbeszédet mindig is befolyásolták a magyarországi politikai élet belső mozgásai, azaz a pártok érdekérvényesítési törekvései. Ez a jelenben is így történik, holott eredményesebb volna, ha a párbeszéd ügye az összes politikai erőközpont stratégiai egyetértésével formálódna. A kisebbségi magyarok jogvédelme, törekvéseiknek támogatása ugyanis sohasem szolgálhat belpolitikai érdekeket, még kevésbé pártérdekeket. Ezt azért fontos kimondani, mert a politikai gyakorlat nem mindig és nem mindenben felel meg ennek a kívánatos alapelvnek, és több politikai erő is hajlandóságot mutat arra, hogy a kisebbségi magyarok helyzetével kapcsolatos politikáját a maga szűkebb érdekeinek rendelje alá. A legutóbbi magyar-magyar csúcstalálkozó alkalmával is kiderült, hogy a kormány olyan kisebbségi politikusokkal is igen bizalmas kapcsolatot ápol, akiket nem legitimizált a kisebbségi magyar választók akarata. Hasonló tapasztalatokat lehet szerezni a nagy pályázati alapok pénzének elosztása körül is. Márpedig a kisebbségi közösségekkel folyó párbeszédet, a kisebbségi szervezetek anyaországi támogatását semmiképpen sem szabályozhatják informális vagy éppen baráti összeköttetések. A dialógus terének következő meghatározóját az a bonyolult és szün664