Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
Végei László, Bányai János a magyarországi irodalmi életben is méltó helyet kaptak: megjelentek könyveik, írásaik folyamatosan voltak jelen a folyóiratokban, drámai műveik a színpadokon. Voltak esztendők, midón Sütő' András drámái Erdélyben nem, csak Budapesten vagy Kaposváron kerülhettek a közönség elé. A több (sőt egyre több, mert kezdetben öt, később nyolc) országba szakadt magyar irodalom lényegi egysége már a nyolcvanas évek közepére helyreállt, elsősorban azoknak a hazai íróknak és irodalomkritikusoknak - például Illyés Gyulának, Czine Mihálynak, Béládi Mikósnak, Ilia Mihálynak, Görömbei Andrásnak és másoknak - a bátor kezdeményezésére, akik minden lehetséges fórumot felhasználtak a nemzeti irodalom átfogó egységének kinyilvánítására. Ez az egység természetesen nem az irodalmi nézetek és áramlatok egységesülését jelentette: a szellem világában, ahol a gondolatok, az eszmék és az irányzatok versenye hajtja előre a fejlődést, ilyen egység nem lehetséges és nem is szükséges. Az irodalmi egység kulcsa a kölcsönös tájékozottságban és az írók szolidaritásában rejlik: abban tehát, hogy ismerjük egymás törekvéseit és eredményeit, és kollegiális vagy éppen baráti viszony alakuljon ki a határok által elválasztott írók között. Az irodalmi párbeszéd intézményesülése akkor történt, midőn a Magyar írószövetség 1989 novemberi közgyűlése úgy döntött, hogy tagjai közé fogadja a határokon túl - a kisebbségi magyar közösségekben vagy a nyugati diaszpórában - élő magyar írástudókat is, majd 1995-ben a szövetség vezetői testületéiben: a választmányban és az elnökségben is szerepet adott neki. Az irodalmi párbeszédnek ez az intézményes rendszere azóta is igen jól működik, és egy kolozsvári, pozsonyi, újvidéki, ungvári vagy éppen bécsi és londoni magyar írónak ugyanolyan illetékessége van irodalmi életünk alakításában, mint magyarországi kollégáinak. Ennek az illetékességnek gyakorlati következményei vannak, a szomszédos országok kisebbségi magyar írói rendszeresen és tevékenyen vesznek részt a magyarországi irodalmi életben, így a Magyar írószövetség, a Magyar Pen Klub és a József Attila Kör munkájában vagy az olyan írótalálkozókon, mint amilyen a keszthelyi Berzsenyi Helikon, a Tokaji író tábor, a József Attila Kör tatai találkozói. Hasonlóképpen igen élénk a határon túl élő magyar kulturális személyiségek szerepvállalása az Anyanyelvi Konferenciák munkájában is. A kilencvenes években már számtalan próbálkozás történt annak érdekében, hogy a magyar-magyar párbeszéd és együttműködés minél több területen, tehát a gazdaságban, a politikai pártok világában, az egyházakban, a kultúrában és a köznapi életben is érvényesüljön és szervezett formát kapjon. Emlékezetesek azok a „magyar-magyar csúcstalálkozók”, amelyeken a hazai és a kisebbségi magyar politikai vezetők kívánták egyeztetni a közös felelősség által megkövetelt lépéseket. Ilyen találkozónak lehettünk tanúi néhány hónapja, és most már a párbeszéd intézményesítésének megszervezése is napirendre került. A magam részéről fontosnak tartom, hogy a több országban élő nagy magyar politikai közösségek dialógusa és együttműködése intézményes keretek közé kerül, következésképp magasabb fokú stratégiai tervezéssel és nagyobb gyakorlati hatékonysággal felelhet meg annak a felelősségnek, amelyet ráruházott a szerencsétlen módon alakult huszadik századi magyar törté662
