Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etűd(ök)

Őrsi Tóth László ellen azért is, mert a vádlott 1956. november 4-e után a MSZMP Békés megyei lapját, a Népújságot létrehozó Cserei Pál főszerkesztő előtt olyan kijelentést tett, hogy ő nem hajlandó írni a Népújságba, mert az csak hazudhat.. Ezenkívül, a Független Újság betiltása után, annak ismételt megjelenése érdekében, az ’56 november végén és december elején készített röpcédulák szerkesztésében és terjesztésében is részt vett...”

Mindezen szörnyűségeket én, Orsi Tóth László, nyugdíjas tanár követtem el, aki 1932. június 6-án születtem Debrecenben. Paraszti ősöktől származunk, karcagi, tőzsgyökeres karcagi család az Őrsi Tóth. A másik ág, az apai, az Bodnár. Igen, az anyai ág az Őrsi Tóth: tragédiákkal teli családtörténet a miénk. Nálunk az volt a helyzet, hogy a paraszti gazdaságot a nagyanyám vezette, akár egy igazi férfiember. Fegyelmet és tekintélyt tartott a családban, és erős kézzel védelmezett minket a világgal szemben, mert a világ egy ilyen magányos asszonnyal kegyetlenebb volt, mint másokkal. Földjeit nem adta oda a gyermekeinek, hanem ő gazdálkodott oly módon, hogy egy részét kiadta felesbe, egy részét pedig kiadta árendába. A jövedelemből el tudta tartani önmagát, a fiát - a nagybátyámat, és gondoskodott rólam, meg a lányáról - az édesanyámról is. Sorsom útba indítása is az ő személyéhez kapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy a négy elemi elvégzése után, tíz éves koromban bejuttatott engem a helybéli Karcagi Református Nagykun Gimnáziumba. Amikor az édesanyám újra férjhez ment és elköltözött, végleg kettesben maradtam a nagymamával. Nagyon kellemesen éltünk egy ideig. A nevelőapám egyébként (aki szintén parasztember volt), összesen hat évet töltött tényleges katonai szolgálatban - a hadifogsággal együtt. Amikor végleg visszajött, nem tudom pontosan mikor, Kántor Sándor, a híres fazekas népművész műhelyébe került. Apám sok mindent eltanult az öreg mestertől, tűzálló edényeket, egyszerű kancsókat készített, beletanult a mesterségbe. Egészen addig ebben a műhelyben dolgozott, amíg a helybéli téglagyártól nem kapott egy olyan ajánlatot, hogy szegődjön oda fűtőnek. Ez igen jó foglalkozás volt akkor, mivel így köny- nyebben tudta átvészelni az 50-es éveket. Jól jött ez a foglalkozás nekem is, mert mindenhová őt írtam be gondviselőnek, apának; őt, aki ilyen formán munkásember volt, munkáskáder. 1950-ben, amikor leérettségiztem, előttem, mint munkáskáder gyereke előtt zöld volt a lámpa, lehetőség volt az érvényesülésre. A lehetőségek azonban korlátokat is jelentettek, egyszerűen azért, mert feljogosítva érezték magukat arra, hogy rendelkezzenek velem, a nép fiával.

Középiskolás koromban két hajlam jelentkezett nálam. Egyrészt a politika iránti vonzódás, az írás révén megnyilvánuló önkifejezési vágy. Másrészt sokat és jól rajzoltam. Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, felvételiztem is, de nem értesítettek arról, hogy milyen eredményt értem el, hanem átirányítottak a Szegedi Bölcsészkarra, orosz szakra. Közölték velem, hogy erre van szüksége a népi demokráciának és ezt vegyem így tudomásul. Csakhogy én ezt nem tudtam tudomásul venni, s mint ahogy az a későbbiekből kiderül, én bizony a magyar-történelem szakon kötöttem ki végül. El kell mondanom azt is, hogy a ’45 év utáni időszakban nagyon jól éreztem magam. A Parasztpárthoz vonzódtam. A Parasztpártnak volt egy ifjúsági szervezte, az EPOSZ nevet viselte. Nos, a karcagi Parasztpárt nagyon erős volt, nagy taglétszámú, és sok értelmiségi fiatallal rendelkezett. A 40-es évek végét írjuk már ekkor,

600