Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Hárs György Péter: Mi még a pszichoanalitikus
megjelenik valami, ami logikailag az előzményekből is következik: a tabu, a holtak érintésének tilalma. Ezzel visszakanyarodhatunk a klinikum területéről Freud történeti vonatkozású műveihez, nevezetesen a Totem és tabuhoz. ,A tabu-tilalmak egy bizonyos részét kísértéstől való félelemnek ismertük el. A halott védtelen; ez a gyűlölséges érzelmek kielégítésére kell, hogy ingereljen és ezzel a kísértéssel kell a tilalmat szembeállítani.” (Freud: é.n./b, 61.) Noha ebben a könyvében Freud tetemes részt szentel a holtak tabujának, ugyanúgy, ahogy az előzőek során már láttuk, elemzésének irányával kimetszi a tematikus test nemkívánatos részeit. Az idézett szövegrész nem jelent kivételt abban, hogy a halott „védtelensége” kapcsán Freud véletlenül sem említi a nekrofíliát. A tabu ebben a Freud-műben kizárólag az agresszív kísértésekkel szegeződik szembe; igaz, egyetlen árulkodó mondat mégis idekeveredik (Freud azonban siet súlyosságát enyhíteni): ,A tabu megjelenési alakját illetően nagyon hasonlít a neurotikusok érintési szorongásához, a délire de toucher-hez. E neurózisnál pedig a nemi érintés tilalmáról van szó.” (Freud: é.n./b, 70.) Mégis, az analitikus identitás freudi metaforáiban ott kísértenek a holtak, a nekrofília és a holtak érintésének tabuja. Nem érinteni az analizáltak nem visszaélni a hatalommal, és nem hagyni, hogy a hatalmába kerüljünk: íme a klasszikus absztinencia-szabály, a freudi analitikus Ferenczi által ostorozott érzéketlensége. Aki önmagát történésznek, régésznek, szobrásznak, sebésznek tekinti, annak szükségképpen tárgyilagosnak, érzelemtől és indulattól mentesnek kell maradnia. Aki tevékenysége tárgyát akár metaforikusán is holtnak tekinti, annak vigyáznia kell, hogy ne lépjen erotizált kapcsolatba vele. Márcsak önvédelemből is. Erosz - boncasztalon Persze, éppen Freudtól tanultuk meg, hogy tiltani csak azt kell, amire késztetés van. Fenntartani a tiltást, eltagadni a késztetést: ez maga a képmutatás. A holtakkal való nyílt kapcsolatba kerülésre ezért „szakosodott” az emberiség egy része. Egyes tevékenységek megengedettekké váltak (szükségszerűségük vagy ésszerűségük folytán), ilyen a sírásóé, a hullamosóé, a hóhéré vagy a boncnoké; mások tiltottak és elítélendőek maradtak, mint a gyilkolás. Két dologban azonban megegyeznek: mindegyik a még temetetlenre irányul és mindegyikük szó szerinti tárgya a halott - szemben Freudnak az eltemetetthez fűződő eufemikus metaforáival. Ferenczi éppen ezeket az elsődleges áttételt nélkülöző tevékenységeket választotta az analitikus kezelés metaforáiként: nála boncnok, funerátor, hóhér és gyilkos az analitikus. A freudi és a Ferenczi-féle metafora-választás különbségei mögött két hozzáállás és a belőlük adódó elméletek hangsúlybeli különbségei húzódnak: az eltemetettre épülő elfojtás-modell kerül itt szembe a temetetlenre épülő trauma-modell-lel. Ahogy az elfojtás mechanizmusának mintája a temetés, a gyógyításé az exhumálás, úgy a trauma mintája (ideáltípusa) a gyilkosság, a gyógyításé pedig a jóvátétel. Az érzelem és az indulat, amelyeknek az első modellben nincs helye, a második modellnek elválaszthatatlan részei. Ahogyan része a belátás is, hogy a nekrofília tabujának áthágását a „tárgy” reakcióképessége legitimálja. 587
