Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Hárs György Péter: Mi még a pszichoanalitikus

És szervesen ide fog illeszkedni a koituszról készült anatómiai rajz hiányosságainak indokolatlanul hosszúnak tűnő és nem túl meggyőző' magyarázata, amely mintha csak a Reitlertől vett terjedelmes idézet kedvéért került volna bele az eszmefuttatásba: „az emberi test belső' szerveinek tanulmányozása azon időkben nagyon nehéz volt, mivel a halottak boncolása hullagya- lázásnak számított és a legszigorúbban büntették.” (Freud: 1982b, 262.) Egy másik (művészet)történeti tanulmányban, a Michelangelo Mózeséről szólóban Freud bár többször említi, hogy a szobor síremlék, azonban egyszer sem tér ki e tény jelentőségére. Holott: „a márványból készült Mózes-szobor, amelyet Michelangelo állított fel (...) tudvalévőén része csupán annak az óriási síremléknek, amit a művésznek a nagy hatalmú II. Gyula pápa részére kellett volna emelnie (...) nem akadt még szobor, amely ennél nagyobb hatást gyakorolt volna rám" (Freud: 1987, 216., az én kiemelésem). Megelégedhetünk-e e hatás freudi magyarázatával és hihetjük-e, hogy bármely műalkotás hatásába az adott műalkotás minden mozzanata nem játszik bele?

Délire de toucher

Talán kevésbé művészi szférában mozog, de ugyanezt a problémakört járja körül klinikai bizonyítékként az alábbi analízis-töredék: „Egy helyre értem, ahol élőhalottak feküdtek, téglalapszerű keretben. Főleg nők, valami 25. (...) Nekem érzékileg tetszett a fiatal, bár borzalmas volt, hogy egy halotthoz nyúljak, azonkívül, mikor mégis feléje nyúltam, a mellette fekvő vénasszony mintegy segélykérés okából a fiatal fele nyújtotta a karjait, én féltem, hogy

hozzám ér és nem nyúltam a fiatal felé.” .... „Rodin-nek van egy

v

énasszonyszobra, csontos száraz kezekkel mint egy boszorkány. Vénasszony és gonoszság, alattomosság, boszorkányság rokon fogalmak. (...) (Felvetem a nekrofília lehetőségét a betegnél. Eleinte tiltakozik, majd feleli:) Direkte nem, de indirekte igen. A szobrokhoz való viszonyomban tényleg sok nekrofília mutatkozik. Engem hét év előtt egy szobrász lemintázott, mert tökéletes termetem van. Szerettem a szobromat (...). O azt akarta, hogy egy nővel együtt valami szerelmi jelenetben megmintázhasson, de ebbe nem mentem bele, mert attól féltem, hogy folyton erekcióm lesz. A női szobrokhoz nagyon vonzódtam. Egész kollekcióm van belőlük. Fiatal koromban ilyen képeket nézve csináltam az onániát. Csodálatos, most látom csak, hogy az álomban lévő téglalapkeret ugyanaz, amit a szobrásznál láttam. (...) Volt olyan fantáziám is, hogy kloroformos zsebkendővel elkábítani lányokat és így koitálni velük. Cepi unam feminam. In thorum meum vocare polui, séd ea se non páti voluit, azt mondta, hogy fáj, én hagytam, különben sem ment volna. De amikor elaludt, simogatni kezdtem és erre jó merevedésem lett. Ezért szerethetem én a nőt, aki hallgat.” Feldmann lábjegyzete: „Az alvó annyi, mint a halott nő. Az alvó nő mellett az az illúziója lehet, hogy ő ölte meg, hogy hatalmában van és azt tehet vele, amit akar.” (Feldmann: 1935, 207-208) Ebben a részletben együtt vannak a már ismert motívumok: a holtak iránti vonzalom, a szobrok, az antikvitás (nyelve), az álom és a kloroform. Bizonyára izgalmas volna mai szemmel újraértelmezni Feldmann esettörténetét, megmaradva azonban jelen írás tartalmi keretei között, én csupán a motívum-rendszer kibővülésére hívnám föl a figyelmet. Egy látszólag új elem, az öregasszony alakjában

586