Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (részlet)
A telefon hosszan kicsöng. Türelmetlenül várod, hogy felvegye valaki, ugyanakkor restellkedsz, amiért felébreszted a szállón lakó lányokat.- Halló, ki az? - álmos, ingerült, szemrehányó hang a vonal másik végén. Bemutatkozol, szabadkozol a korai zavarás miatt, aztán a húgodat kéred. Semmi válasz, csönd van a telefonban. Elismételed, de nem változik semmi. Azt hiszed megszakadt a vonal, amikor végre megszólal a lány a túloldalon.-Ez egy nagyon rossz vicc - hangja tiszta, mintha hirtelen felébredt volna, hideg és rendreutasító. - Nem tudom adni. Hazautazott. A bátyja meghalt. Ma temetik. Dadogsz. Lehetetlen, mondod, hiszen itt vagy egy másik városban, hallhatja, beszélsz bele a telefonba. Egyre hangosabb leszel, és miután válasz nem érkezik, a végén már kiabálsz. Beszélsz, beszélsz. Nem figyelsz a mondatok értelmére. Nincsenek is mondataid, szavak szakadnak ki belőled, egymáshoz nem kapcsolódó szavak, de nem érdekel. Csak a kontaktus fenntartása fontos, csak ez a távoli, drótok biztosította, sustorgó kapcsolat, amelyhez úgy ragaszkodsz, mintha valóban a léted függene tóle. Halk koppanás, a vonal megszakad, a készülék foglaltat jelez. Lecsapod a kagylót. Apró, fekete bakelitdarab törik le róla, halk hangot adva leesik a kőre, majd továbbperdül. Állsz fóldbegyökerezett lábbal. A telefonra meredsz. Huzat söpör végig az aluljárón. Egyetlen gondolat kavarog benned: újra fel kell hívnod a szállót és meg kell győznöd a lányt, ez az egész csak félreértés lehet. Ostoba félreértés. Előveszed a pénztárcádat. Értelmetlen, felesleges cselekedet. Tudod, nincs benne pénz, ám buta reménykedéssel abban bízol, hátha megbújt egy-két érme valamelyik sarkában, s eddig elkerülték a figyelmedet. Hiába vizsgálod át tüzetesen. Az eredmény néhány fillér. Semmire sem elég. Nem tudsz újra telefonálni. Ez a tudott, ám most már kétségtelenné váló tény összeroppant. Mintha mély szakadék szélén kapaszkodtál volna eddig, de elszakadt az egyetlen, még halovány esélyt nyújtó gyökér, s zuhannál, zuhannál menthetetlenül a mélybe. A semmibe. Tehetetlen vagy. Úgy érzed, lépni sem bírsz. A falnak dőlsz. Bámulsz magad elé. Percekig maradsz így vagy órákig. Nem tudod. Nem érzékeled az idő' múlását. A hidegre eszmélsz. A falat borító indigókék csempék, amelyeknek a hátadat vetetted, mintha közvetlenül a bőröddel érintkeznének. Függőleges, nyirkos boncasztal. Ellendülsz. Lépsz néhányat, aztán újra megállsz. Próbálod összeszedni a gondolataidat. Tompa dübörgés hallatszik valahonnan a távolból. Fokozatosan erősödik, s ahogy közeledik ütemes zakatolássá változik, amelybe éles sivítás vegyül. Amint elhalad fölötted, megöblösödik a zaj. Betölti az aluljárót. Megremeg a mennyezet, az oszlopok átadják a padlónak. A talpadon érzed. Eszedbe jut, a pályaudvaron is van rendőrség. Nem kell telefonálnod, nem kell órákat kétségek között zötykölődnöd. Bemégy és percek alatt pontot tehetsz e képtelen történet végére. A felismerés megszabadít a tehetetlenségtől. Megkönnyebbülten indulsz az állomás bejárata felé. Ellépsz az akácfejdíszes hajléktalan mellett. Időközben letelepedett a padlóra terített rongyokra, hátát az oszlopnak vetve ül. Észre sem vesz. Maga elé bámul és félhangosan átkozódik. A csarnokban, a bejárattól a második ajtó fölött nagybetűs, kétnyelvű, réz 545
