Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Kuthy Örs: Hölgyeim és Uraim!
kapkodja kezéből a ceruzákat, s a művész aláveti magát ennek a derűs kényszernek, sőt itt-ott a rajzok is megadják magukat a játékosságnak. A húszegynéhány rajzból egyesek a szentendrei Műhely Galériában voltak láthatók, de amúgy a sorozat nyugodtan aludta fiókmélyi álmát - mígnem az utolsó kilencvenes év varázsütésére ezek a kis ceruzarajzok hirtelen nagy vásznakra röppentek fel, úgy őrizve meg rajzos frissességüket, hogy teljes érvényű festményekké váltak. A szakmai bravúr csak úgy képzelhető el, ha felfedezzük, hogy már a rajzokban ott rejtőzött kellő adag festőiség és monumentalitás. Amit most láthatunk, az művészünk egyik legsajátosabb adottságának diadala: a rajzi és festői értékek egyenrangú kölcsönhatása. Mit szolgál ez a bravúr? A huszadik század addig el sem képzelhető etikai és esztétikai zűrzavarára egyes ábrázolóművészek az ábrázolás megtagadásával, absztrakcióval reagáltak, mások meg úgy, hogy egyre mélyebbre eresztették a gyökereket. Picasso Fekete-Afrika rituális törzsi művészetéig. Moore az indián birodalmak riasztó, ám méltóságteljes plasztikájáig nyúlt vissza - Orosz János az eurázsiai semanizmus felé tapogatózik. Úgy rémlik, hogy Csontváry lenyűgöző látomásai, Derkovits pasztell és ezüst társadalmi víziói, Egry fénnyel átitatott panteisztikus tájai, Farkas István elegáns komorsága, Tóth Menyhért fehérbe torkolló káprázatai után, melyek mind egyetemes módon voltak magyarok és magyarul egyetemesek, festészetünk vízionárius vonulatának új kristályosodási pontjához érkeztünk. Akárhogy is van, szürke életünk színes mása néz le ránk itt a falakról a pálya csúcsát jelentő sorozatban, amelynek címe: Jme az ember”. Van itt is erőszak és kiszolgáltatottság, alattomosság és zűrzavar bőven, de a létezés olyan színorgiája gomolyog az ember körül (aki egy másik nagy költő szerint „Ez őrült sár, ez istenarcú lény”), hogy talán nem az idézett vers végletes refrénjével hagyjuk el a Duna-parti termet, hogy ugyanis Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény! Azt hiszem, a művészet, ha akar sem lehet végletesen pesszimista, hiszen a remekmű a maga megszerkesztettségében eleve szembeszegülés a múlandósággal. Itt most olyan művész tart nekünk tükröt, aki egyre magasabbról, egyre megbocsátóbban képes látni és láttatni az ezredforduló nyüzsgését. Picassónak egy ízben szemrehányást tett egy barátja, amiért hajlott korában is szakadatlanul dolgozik. Az öreg nagy szemet meresztve így szólt: „Hát meg kell érdemelnem az életemet!” Minden igaz művész naponta vívja ezt a harcot. Bizonyára mindnyájunk nevében kívánhatok Orosz Jánosnak az új csatákhoz friss erőt. 1999. március 18. 503
