Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér

buckák, ahol a pusztulással küzdő akácok csimpaszkodnak, homoktövisek árvulnak, s melyek mélyéből kivet olykor a múlt egy-egy csigahéjat, csillámló faopált, fésűskagylókat és tengeri sünöket tartalmazó mészkő-rögöket, jelezve, hogy mindaz, ami ma a tájban látható, csak alkalmi képződmény, s hajdan valaha másféle világok terjengtek a mostani pusztaság helyén.

Bene Géza minden festménye és grafikája egy-egy csillámló zárvány. Domboldalai és házai, de főképpen fái és facsoportjai mintha ősvilági, borostyánba-zárt reliktumok volnának.

A sorsa úgy hozta, hogy rajztanárként tengődjék egy vigasztalatlan korban. O nem adja meg magát. El nem vegyül a művészet sematikus követelményeivel. Pontosan tudja, mi mit ér. Egy olyan korban, mely a gyanútlanabb festőktől a naturalizmust, a baljós szocreál lapos illusztrativitását várja, nem vegyül el. Tudta, hogy amit ő csinál, az törvényen kívüli. De azt is tudnia kellett, hogy az őt negligáló törvény - illegitim, ezért múlandó.

Kellett némi hősi gesztus és remetei alapállás ahhoz, hogy valaki a maga látomását fesse és fütyüljön az elvárásokra, esztétikainak álcázott művészetpolitikai beszédgyakorlatokra, és - látványos, színpadias gesztusok nélkül de hátat fordítson e bomírt zsibvásárnak. Bene zárkózottsága, halkszavú mentalitása hatalmas erővé növekszik. Tulajdonképpen felismert emberi gyöngeségét - mindenféle szerepre való alkalmatlanságát - növeszti hatalommá. 0, aki mindig peremhelyzetben él, nem is akar másutt tündökölni, hisz tudja, benső középpontja romoIhatatlan.

Amit meglát, felismeri benne a pillanat csodáját. Egy szelíd dombhajlatban a tátrai bércek kölyök-rokonát. Egy repedezett külvárosi házfalban a szirtek hasonmását. Egy halban az őssejttel viselős élet-testvért. Egy ablakban gubbasztó, beteg galambban a külváros jelképét: a leromlott, perifériára sodródott életet, melynek sorsa a pusztulás. Egy pékben vagy mosónőben a szolgálat méltóságát. Egy legelésző lóban a lefokozott lendületet, mely csak intésre vár. A fákban pedig felismeri az örök példát. Legyen az akár egy világvégi akác, melynek üszkös árnyéka beleég a betonfalba. Egy égen bolyongó kormos felhő árnyéka a dombon. Fa tükörképe a patakban, mely a világok sokszorozódását, a jelenség meg a tükrözött egyenrangúságát sugallja. Háztetők zegzugai, melyeket leromlottságukban is átitat az e belülről sugárzó szellemfény, mely Bene minden képét áthatja.

Szívesen barangol a városszéli buckák közt, Békásmegyeren és Rákosfalván, ahol ligetek formájában él a hajdani vadonságok emléke. Még szívesebben a palócföldi dombságban. Bánk és Diósjenő környékén, meg a Mátrában, ami szülőföldje hangulatát hozza vissza. Motívumokat gyűjt. A képei aztán eme motívumokból épülnek föl.

Sosem keresi a nagy pillanatot. Képeinek nincsenek fő- és mellékmotívumai. Azok az apró csodák, melyeket megpillant, egymás mellett helyezkednek el, alá- és fölérendeltség nélkül. És amire rácsodálkozik, az felragyog. Képes a leromlottban, a kopárságban, a megalázottságban is meglátni a szépet. A teremtett csodát, amit nem a világ pillanatnyi értékhierarchiájában elfoglalt helye minősít, hanem teremtett volta.

Az idő zárványait festi meg. Motívumai rezzenetlenek. Fény itatja át őket, s az árnyék csak eme csillámló burok járuléka. Fái, facsoportjai zártak. Az a kettősség, mely egyik-másik festő munkáján kísért - a fa alul a kövekbe gyö489