Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér

barátokra talált, tanúsíthatja, hogy kevés értelmiségi lakás volt és van Transsylvánia-szerte, melynek a falát ne ékesítené egy-egy Gy. Szabó-fametszet. Megtartó művészet ez, a maga rafináltan egyszerű eszközeivel is közösségteremtő. Minden motívuma e földből vétetett. Szikláiból és fenyveseiből, vizeiből és templomtornyaiból.

Gy. Szabó Béla eme kései fametszetein nem keresi a nagy motívumot. Sőt, mintha kerülni igyekezne azokat. Nincs ezeken a képeken semmi hó'si póz, semmi felemelő' jelkép. Minden motívumának helyt kell állnia önmagáért. És úgy lesz egy nálánál eró'sebb hatalom hírhozója, hogy nem akar semmi más lenni, csak önmaga. Csapongó fecskék, havas farönkök, mohos sziklák és sorsukba roppant fák, cserfes szarkák és pillangók, szélhajtogatta virágok és ó's- kori bálványokra emlékeztető' bivalyok lepik el ezeket a fametszeteket. Tépett fenyők és elporló sziklák.

Ha Buday György műve kapcsán zenei ihletettséget említettünk, a kolozsvári csöndjében alkotó Gy. Szabó látásának természetét tán a szobrászéval rokoníthatjuk. Minden hasonlat közelítés, esetünkben sem lehet másként, de lehetetlen nem hallanunk a londonivá kényszerült mester műveiből a barokk orkeszter hangjait, ahogy nehéz nem észrevennünk a Gy. Szabó-metszetek érdekességeiben, elüszkösült rönkjeiben, szirtfalaiban és fekete bakhátain a szobrász szellemujjának tapintását.

Aki láthatta dolgozni Buday Györgyöt és Gy. Szabó Bélát, tanúsíthatja, hogy nem akartak a szó romantikus értelmében művészek lenni. Mesteremberek voltak, a középkoriakra emlékeztető alázattal és kézműves igyekezettel. Hiányzott belőlük az a modern korban túlfavorizált, keresett és túlméretezett egyéniség, mely a műre veti kormos és tragikomikus árnyékát.

Tudtak mindketten a fojtogató és áldott csöndben szöszmötölni egy-egy motívumon. Eltűnődni pöndörödő fakérgen és alápergő madártollon. Lombokon átfénylő sugárnyalábon és patanyomon. Tudtak birkózni az anyag ellenállásával, küzdeni a festék rakoncátlan akaratával és a nyomtatógép szeszélyeivel. Bizonyos szempontból tán ihlettelenül. Ahogy egy mécsvilágnál görnyedő hajdani boldogult miniátor, vagy egy gyógyfüveit lajstromozó javasember. A művész dolga a gyötrelem és a munka, a szemlélőé a mű, a megszenvedett és kivitelezett ajándék. Annak minden sugárzásával és derűjével. A teremtőé a kínlódás, a piszmogás, az eltitkolt kudarc, a nézőé a felszabadult öröm. így kell lennie, s csak a romantikus ábrándozás fordíthatta visszájára a szerepeket - ott a mester szárnyal és a mű terhét és gyötrelmét a nézőre testálja. Ha valós fényszögből nézzük a két rokon-indíttatású fametsző ténykedését és annak lenyomatát, el kell fogadnunk, hogy az ő mesteremberi megajándékozottságuk és kézművesi szigoruk maga volt a sugallat, maga volt a teremtő ihlet.

Az elveszett középpont

Nem ritkaság évszázadunkban, akár tipikusnak is mondható, hogy egy-egy fontos életmű perifériára sodródik. Mintha kívül rekedne az időn. Holott - és ez itt a bökkenő - maga a manipulált idő okozza a látszatot. A kibillent idő. A gyalázatot aztán utólag kell korrigálni. Ám a kizökkent idő mégsem billen egészen a helyére. Újabb és újabb életművek torlódnak össze és sod484