Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Kuthi Áron: Új progresszió előtt
szünk, miként Iowa az Amerikai Egyesült Államokban? A nyelvhez való kötődésünknek át kell értékelődnie a jövő' Európájában. Márpedig az irodalom nyelvhez kötött, nemzetcentrikus művészet, vagy legalábbis az volt. Manapság Afrikában, Dél-Amerikában már a nemzeti nyelvtől független irodalmak jönnek létre. Egy afrikai író számára például az angol, a francia a meghatározó irodalmi közeg, nem az anyanyelve.- Európa tehát határokat keres, újraértelmezi magát. És az irodalomban'? Az irodalomnak vannak határai?- Egyrészt felszámoljuk, másrészt önmagunk teremtünk új határokat. A költészet határtalan lehetőség, mert a költészetben bármit meg lehet csinálni. Manapság tipikusan posztmodern jelenség álarcot ölteni, álarcban írni. Jelenleg például egy ismert regényalak verseit írom. Az Annette Labelle-versekhez hasonló szerepjáték ez. A „költő” neve Seymour Glass, aki Salinger regényeiben szerepel. Salinger műveiből kiderül, hogy Seymour száznegyvennyolc verset írt, és én megpróbálom valóban megírni ezeket a verseket. Tevékenységeimnek tehát nincsenek határai. Európa határai is virtuálisak. Természetesen minden írónak az a vágya, hogy művei minél több nyelven megszólaljanak. Az átjárhatóság ezt megkönnyítheti. Seymour Glass verseit úgy fogom megjelentetni, mintha csak a fordítója lennék. Mintha valahol tényleg léteznének ezek a versek, és nekem csupán az lenne a feladatom, hogy magyar nyelven is megszólaljanak.- Miért van szüksége ezekre a szerepjátékokra? Talán így akar társaságot, közösséget teremteni a saját maga számára?- Az irodalom magányos tevékenység. Emlékszem, egy alkalommal, amikor meghívtak a Fiatal Művészek Klubjába felolvasásra, huszonegy éves voltam akkor, ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, és én eléggé nyegle módon odaírtam a foglalkozás rovatba, hogy költő. Lázadásnak éreztem akkor ezt a kijelentésemet, mert úgy gondoltam, hogy valaki „foglalkozása” nem lehet az, hogy költő. Aztán így maradtam. Szabadúszó költő vagyok ma is, ha tetszik, „foglalkozásom” a költészet. „Foglalkozásom” szerint információkat küldök magamról, az engem körülvevő világról, „munkám” ebből áll. Kapcsolódási pontjaim a könyveim. Olyan műfajt művelek, hogy inkább közvetett módon kapok visszajelzéseket, néha több évtized távolságából is. Ez az időeltolódás tulajdonképpen rossz. Kevés a valódi visszajelzés. Most éppen sorozatot írok a gyerekkori élményeimről, amelyben régi ismerőseim sorra felfedezik magukat a szereplők között, és aztán vagy megsértődnek, vagy nagyon megörülnek. Nem tehetek mást, magamról írok, élményeimről. Ha ezek az élmények bántanak is valakit, ezt vállalnom kell. Ez a dolgom.-Mintha némely kisprózája is verssé akarna válni, talán éppen a repetitív technika alkalmazása miatt.- A nyolcvanas évek közepén a minimal zene hatására kezdtem írni repetíciós technikájú verseimet. Sáry László, Jeney Zoltán, Steve Reich, Eric Satie voltak azok a zeneszerzők, akik munkásságukkal hatottak rám ilyen szempontból. Azt gondolom, hogy a gondolatritmus, az ismétlődés mindig is versszervező elem volt az irodalomban, ily módon a repetíciós technika nem is olyan idegen, nem is olyan távoli, mint azt gondolnánk talán első hallásra. Ha a különböző vallások imádságaira, vallási gyakorlataira, szertartásaira gondolunk, láthatjuk, mennyi repetíciós elem van ezekben. Általában az 472
