Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Vathy Zsuzsa: Kalandregény
ségeset. Az asztalok valóban rózsaszínűek, a falakon az álom-város, Hollywood és halhatatlan sztárjainak képe. Vendéget nem hozott magával Akáciusz, mert nem volt kit. A pénzéből egyébként sem futná egy vendéglátás, sőt, a spagettit is azért választotta pizza helyett, mert az fele annyiba kerül. Igen, minden pénzét elköltötte a szabadsága alatt, és itt különösen meg kell fizetni a finom ételekért, a rózsaszín környezetért és az udvarias felszolgálásért; hogy az étterem riasztó-berendezéssel is fel van szerelve - megfizethetetlen a biztonság-, hogy az ásványvízbe citromszeletet is tesznek, hogy a megrendelés a „konyhába” számítógépen megy le, gyors, mint a gondolat, és hogy a felszolgálók udvariasak, fiatalok, jókedvűek. Amikor Akáciusz kijött az étteremből, elégedett magával, teljesítette a penzumot. Tíz pizza tíz nap alatt, igaz, ma egy se, de volt olyan nap, hogy kettőt evett. Az elégedettségen kívül megkönnyebbülést is érez, amiért az utcán lehet. Hogy a szomszéd asztalnál ülők nyomasztották volna? A gazdag anyuka, két nagyfiával, aki lélegzetvétel nélkül beszélt, mindig hangosan, a fiúk meg se tudtak szólalni, és az orrát nem zsebkendővel, a tenyerével törölte meg, alaposan, ráérősen, alulról fölfelé. Ok zavarták volna? Esetleg a másik asztalnál a mafla fiatalember, mohón falatozó, romlott arcú barátnőjével? Annyit tud csak biztosan Akáciusz, hogy kinn az utcán jobb, mint ott benn, fejtse meg más valaki, miért, és hogy ezt a tudást se ingyért adták, nem ám. Késő délután, köd, kezdődő sötét. A forgalom lassú, lépésben haladnak a járművek, az emberekről, akik pár méter után eltűnnek, nem lehet tudni, hogy egy üzletbe, egy mellékutcába mentek be, vagy csak a sötét itta fel őket. A sarkon két diáklány búcsúzik egymástól, hali, mondja az egyik, úgy integet a kezével, mint a forgalmisták a tárcsájukkal, hali, mondja a másik, ő biccent és mosolyog. Trolival megyek haza, gondolja Akáciusz és elindul a megálló felé. A buszra sok ember vár. Biztosan régen jött, gondolja Akáciusz, de ekkor éppen feltűnik egy trolibusz, még zöld lámpánál éri el a kereszteződést, a sofőr gyorsít, könnyen átjut a túlsó oldalra. Begurul a megállóba. Ekkor történik valami. A vezető látszólag ok nélkül, erősen fékez, azután csend lesz, de csak egy pillanatig, majd a megállóban várakozó emberek ahelyett, hogy felszállnának, előre mennek, körülvesznek valamit. - Eléje lépett - ennyit hall Akáciusz, azután egy másik hang: lökték. Majd egyszerre többen: senki sem lökte. A troli előtt jó két méterre, ősz hajú asszony fekszik. Melegítő nadrág van rajta, olcsó dzseki, amit felnőttek, gyerekek egyformán felvehetnek, s ha nincs más kabátjuk, télen-nyáron hordhatnak. Az asszony a környékről való lehet, talán a kerület szegényebb oldaláról. Egy földszinti, udvari lakásból. Mint egy tizenkét éves gyerek, gondolja Akáciusz. Es M. jut eszébe, barátja, aki a nyáron halt meg. Fürdeni akart, beleugrott a Dunába, elmerült, mire kihúzták, halott volt. Ugyanilyen szürke volt az ő arca is? Megértett valamit abból, ami történik vele? Tudta, hogy megállt a szíve? Hogy a sejtjei még élnek, a szövetek anyagcseréje működik, de ő már nem lélegzik? Még néhány perc és meg- fordíthatatlanul véget ér az élete? Az asszonyon minden ruhadarab, amit visel, régi és kopott, csak az ősz haja dús, hosszú és ápolt, mintha a gondozásával többet foglalkoztak volna. 453
