Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Molnár Zsolt: Színek és formák Pannóniából

egy helyzetből indul el. Ez lehet idea, egy egyszerű felindultságból bekövetkező gondolat. De leginkább jelző, ami elválaszthatatlan korunktól, mert ő mindig azt a sorstávolságot festi, ami az indulástól átvezet a jelenkorig. Az állítás helyett megjelenik a kérdőjel, a mozgás helyett a mozdulatlanság, a kettőspont helyén a képi feszültség, s a pontosvessző sem lehet más, mint önmagunk megméretése, kihívása.

Szentgyörgyi megégeti a képét. Beleégeti, belehorzsolja hozott valóságélményeit, összetettségének rejtett dimenzióit. A képek külső kerületei, a sarkok lazúrosnak tűnnek, ám magukra hámozzák a szomszédos területek feszültségét, s a vászon, a szövet mentén felizzik a festmény. A csomópontokban csatakossá válik a kép, hatása alól senki nem tudja kivonni magát. Any- nyiféle festéket hord fel, hogy szinte dühöngnek a színek. A Szentgyörgyi-kép felületén semmi sem simulékony, egymásnak feszülnek a kékek, a vörösek, a zöldek, a sárgák - bennük nincs elérzékenyülés. Szentgyörgyi József festészete arra példa, hogyan lehetünk önmagunkhoz következetesek. Ahogy felrakja, megkomponálja képeit kialakul két tengely. Egy kereszt. Szentgyörgyi a mindennapok darálójából próbál kiutat találni. A kérdés csupán az: sikerül-e? Mert ő nem gesztusokat fest. Az ő festményei állapotjelzők. Befelé fordulók. Emberileg ő soha nem volt megbántott, festészetében mégis a sértettség állapotából küzd, viaskodik. A Szentgyörgyi kép éppen ezért felkiáltás. Hasonlatos a szorítóhoz. Csak hogy ott ketten küzdenek, itt pedig ő - egyes egyedül - maga magával. Az ő festészete megannyi menet képenként korunkról. Megméretett idő, feltételezés önmagunkról. Tömény társadalmi dráma. A vászon, a lemez néha elnehezül, levegőért kiált. Mert Szentgyörgyi nem tud elszakadni a rejtjelezett mindennapoktól. A Szentgyörgyi-Képtár változó tárgyai a kereszt, a létra, a gödör, a lehajtott fej, a megroggyanó test, a terített asztal, a kifeszített szárny, a fészek. Az ő színpada nagyon is valós. Nála a test tárggyá változik, miként a tárgy is élővé lesz. A Szentgyörgyi képek soha nem válnak véglegessé, állandóan mozgásban vannak. Úgy helyezi el figuráit a képben, hogy az elkezdett folyamatot azonnal érzékeli, mert benne már minden összeállt. Az ő festészete túlmutat időn és túljut a kereten: a festmény egyidejűsége a festészet ünnepévé válik. A Szentgyörgyi-képen egyszerre van jelen a szeretet, a szelídség, a harcosság és a szánalom. A megrontott század, a kiszolgáltatottság, az ezredvégi kosz és métely. Az ő képisége soha nem tükröz megnyugvást. Nála feje tetejére állhat a világ színeiben, formáiban - az összegezésért, hiszen mást sem tesz, mint naponta megverekszik, megküzd, hogy tudjon élni, levegőt venni, képes legyen festeni.

Hogy jelen legyen Pannóniában.

43