Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Bohár András: Egy késő üzenet...

a művészet és magatartás elválaszthatatlansága, azonban az is látható, hogy az elemzések, értékelések nem kerülhetik meg a kérdéses dimenziók szétválasztását, hogy majd ismét egybeláthassák mindazt, amit csak a láttatás kedvéért hasítottak ketté.

(pszeudotextusok 2.) Ezekben a szövegeződésekben az értelem olyan alkotórészei jelennek meg, amelyek nem tartoznak az értelem közvetítéséhez (közvetlen közvetítéséhez), csupán a beszédfolyam retorikus áthidalását segítik elő. Magából az esszéformából is következnek ezen retorikai elemek, azonban ezek sokszor elfedik a dolgok valódi értelemegységét. így van ez az olyan töltelékszavaknál, amelyek értékhangsúllyal telítettek, mint a már említett hatvanas évek tipológiájához kapcsolódóak (szocreál kollaboránsok, marxista dogmatizmus, három té stb). Ezek használata az adott korszak félvagy legális nyilvánosságát idézik, ma már azonban csak kordokumentumként vehetők számba. Még akkor is, ha a maguk idejében más és más jelentőséggel rendelkeztek, amelynek természetéről azonban más tekintetben értekezik szerzőnk. Ám van, amikor ezek a metaforikus tartalmú szókapcsolatok tényleges, ma is érzékien megjelenítő tartalmúak, mint a váratlan kultúra. S itt nem a fogalom illegális és féllegális (valóban meglévő) jellegzetességeire gondolok, amelyhez sokszor hozzákapcsolja Tábor a váratlan kultúra terminusát, hanem arra az egész könyvre jellemző beállítódásra, amely a folyamat kiszámíthatatlanságát és eredetiségét helyezi előtérbe. Ehhez kapcsolódnak azok az értékorientáló szókapcsolatok, definíciók, melyek megjelennek a könyv négy korszakot reprezentálni kívánó szövegeit felvezető esszékben. A megalopolitikus-apokaliptikus világszituáció művészi feldolgozása és a világ, a hagyomány nem arra való - mondja Tábor —, hogy le- és megtelepedjen henne az ember, hogy házat építsen rajta, hanem arra, hogy átkeljen rajta az ismeretlenből az ismeretlenbe.

Viszont azok a problematikus elemek is megjelennek a szövegeződés kapcsán, amelyek az összehasonlítás segítségével emelik ki a „váratlan kultúra” jelentőségét (mondjuk a hetvenes évek budapesti underground irodalma kapcsán), jelezve, hogy itt nem az öncélúan esztéticista, formalista kifejezésmód kerül előtérbe, s hogy nem az irodalmi nyelv, kifejezésmód vagy a szöveg technológiája a fontos (mint például a Magyar Műhely alkotóinál vagy a Fölöspéldány egyes költőinél), hanem a már fent jelzett alkotói beállítódás. S ez a „kritikai töltelékszöveg” meglepően emlékeztet a korszak legális kultúrpolitikai beállítódására, még ha a szerzői szándék feltehetően nem is ez volt. Miként az is furcsa oldalvágásként megjelenő töltelékszöveg, hogy a váratlan kultúra abszolút viszonyítási pontként megjelenített művészeti ideálja „tar- talmista” sem volt - írja Tábor: az új fogalmakat nem állította semmilyen common sense, bevett, hagyományos gondolat, eszme, mondanivaló korszerűsítésének a szolgálatába (mint például a mai posztnépies kassákisták). De ezek a töltelékszövegként aposztrofálható és mint láttuk számos kérdést felvető megfogalmazások pretextuális jellemzői is megjelennek.

(pretextusok 3.) A beszédfolyam olyan kommunikatív megnyilvánulásaihoz kötődik ez a forma, ahol a megértés nem az értelem szövegek általi intenci- onalizálásában jelenik meg, hanem az elleplezett kifejezésében. De mi is az elleplezett? Mit takar szerzőnk? Az antitextusok az idealizált szituációt és időszakot (60-70-es évek), valamint a privilegizált és viszonyítási pontként

401