Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Molnár Miklós: Szajré
szunnyadó titkai! Harsány tréfálkozásait háborús dúlásnyomok jelezték. Az ó' lecsapolatlan szerepjátszó viszketegje - tartok tóle - előbb-utóbb színész(nó)t köp ki nemzetségünkből. 1958 ó'szén megyei tanfelügyelő látogatta meg a gányóvári elemi iskolát, ahol apám (teológiai, majd konzervatóriumi tanulmányok után, öngyilkos feleséggel, elvetélt regénykísérletekkel a háta mögött, földjétől, jószágaitól megfosztva, „osztályidegenként”, harmadik házasságából kifelé hátrálva) akkoriban magyar nyelvet és irodalmat, történelmet meg éneket tanított, és - ez volt az ő nagy históriai beköpése, huszárosán szép és értelmetlen epatírozás - a szakfelügyelő élesre hegyezett, tanúságtevő füle hallatára (nyolcadikban a jelenkori történelem volt terítéken) forradalomként tárgyalta az 56-os forradalmat - azaz kíméletlenül megszegte az idevonatkozó nyelvhasználati tilalmakat, mezítláb gázolva le a hatalom kijelölte diskurzus frissen füvesített sírkertjét. Mármost a tanfelügyelőnek épp az volt a tiszte, hogy e sírkert csendjére és háborítatlanságára felügyeljen - vagyis ellenőrizze, hogy a szavakhoz kizárólag a megszabott jelentések társuljanak: a közbutítás műhelyeiben, kivált az elemi iskolákban ez sarkalatosán fontosnak számított. Apámat annyira ingerelte a tancsősz jelenléte, mintha valami száraz, égető, ám az illendőség okán megvakarhatatlan viszketés gyötörné. Egyszerre ellenállhatatlan köphetnéke támadt. Nem is köphetnéke, inkább pökhetnéke. Hatalmas csurhát pökni a komisszár elvtárs alattomos képébe, államosított agyába, labanc szívébe, az élet dús levét bocsátani az élettelen posványra! Kiragadta hát 1956-ot a kor kevéssé pompázatos krónikájából, és orátori képességeinek teljes latbavetésével idézte meg a dicső napokat. Szálfa termete a mennyezetig magaslott, taglejtéseivel bűvös hálót szőtt a padsorokban ülők köré. A máskor gyötrelmesen közönyös, taplófejű falusi nebulók lelkesülten, parázsló szemmel itták apám profetikus szavait, melyekben Jeremiás szent indulata, Berzsenyi nemes ércessége szólalt meg. A tanfelügyelő csak vereslett és sápadozott, hallójáratait legszívesebben gyapottal tömte volna be. Türelme fogytán felpattant, és kicsörtetett az osztályból. Másnap apám már nem tehette be lábát a tanoda olajpadlós helyiségeibe. Pedig a tanügyi elmeellenőr nem várt tőle hűségesküt. Nem kellett azt mondania, hogy éljen Eduárd - de hogy pimaszul, néptribunusi hévvel azt rikoltozza: ne éljen, és részletezze is kiadósán, hogy miért ne...! Ebbe aztán apámnak bele kellett volna gebednie. Mint utóbb kiderült: nem igazán volt jó befektetés ez a patetikus stikli. Azt persze elérte vele, hogy többé nem került hasonló orátori helyzetbe. Sőt: életét éppen így hozta végleg egyenesbe. Révbe ért. Most már jogszerűen nyalogathatta sebeit, teljesen átadhatta magát az áldott magyar szolipszizmusnak. Ezentúl odahaza, a nagyapánk építette lelkészlakban Totyogott keserűnek mímelt levében. Művelte homoki szőlőskertjét; képességeit, e gyönyörű fölöslegeket, műgonddal nyesegette. Beethovent, Chopint, Schumannt, módjával Bartókot zongorázott; sakkozott, naplót írt, rojtosra olvasta a családi bibliotéka szinte minden könyvét, hallgatta a BBC-t meg a Szabad Európát - és nem remélte, hogy a bolsevikok évadja valaha is véget ér. Egyszóval kuruc dúvadként tengette életét, elsáncolva magát a méhesben. Valahányszor eszébe jutott a 352
