Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Molnár Miklós: Szajré
MOLNÁR MIKLÓS Szajré (részlet) Most, hogy az Úr 1987. évéhen, Mindszent havának 23. napján, Kőszeg egykori szabad királyi város egy lakótelepi odújában írni kezdünk (látszat és ámítás, hogy elkezdjük, hiszen abba sem hagytuk: ott folytatjuk, ahol abba sem hagytuk), tudjuk, vagy inkább sejtjük, lidércesen szorongva, hogy hetekre-hónapok- ra kiszolgáltatjuk magunkat az olvasás-újraírás tevékenységének. (Mindig is ennek a tevékenységnek voltunk kiszolgáltatva, mindig is ez a tevékenység szolgált ki, termelt meg bennünket, az én, az én!te, a mi!ti történetét.) Egy kalandos vállalkozás túsza leszünk, vagy inkább maradunk. (Illúzió és szédelgés, hogy személyes vállalkozásról volna, lehetne szó: a személyesség kigöngyölődik nyomban, partjait veszíti az írás multiverzumában.) Most, hogy máris benne vagyunk a szövegben, és nincsen, mert nem is volt Jiiút”, írás előtti ártatlanság, hiába is próbálnánk szövegen kívülre utalni, például arra, hogy éppen most égett a körmünkre, a bőrünkbe, hogy haladéktalanul, maradék nélkül elmeneküljünk, mentsük az irhánkat, elszökjünk ebből a börtönszerű lakásból, városból, országból, erről a földrészről, ebből az egész históriai korszakból, kivált ebből a nyelvből, mely bizonyos módon való fogalmazásra ad és hagy lehetőséget, bizonyos kényszerek folytán használtatja magát, melyek elől szintén menekülni próbálhatnánk (a menekülés egyik formája elől a menekülés másik formájába menekülve), jól I rosszul (ez mindegy) tudva „persze”, hogy itt nincs semmi menthető, amit mentenünk lehetne, mert minden (máris) a szövegben van, és mindenestül, menthetetlenül csakis abban; hiába „teszünk úgy” (már ahogy írásban „úgy lehet tenni”), mintha bekeríthetnénk, mintha pillanatnyi megáll(apod)ásra bírhatnánk a szólás hipotetikus kezdetétől feltehető végeztéig szüntelenül, bekeríthetetlenül áradó szófolyamot. Mi most írunk I íródunk, ennek nincsen hipotetikus kezdete, végét sem tételezhetjük fel - most, hogy írunk, s engedelmeskedünk az írás (énjszaggató hatásának, kitevődünk rojtosra cincálásának. Olvasnivalónkat nemhogy nem markoljuk-szervezzük egységbe és késztetjük megállásra, hanem elkerülhetetlenül szétfuttatjuk, és állandóan bottal ütjük nyomainkat, nyomaink nyomait; ütjük, mert üthetjük (az írógépünket), mi mást tehetünk. Zsibvásárt szajré az életünk. Orgazdája vagyunk, potom áron túladunk rajta. A szajré tehát írás: szaggatott írás, szertefutó olvasat, egy másik írás (BÖRTÖNNAPLÓ 1965) újraírása, lebontása, visszanyerése és elvesztése. Elvesztegetése. 350
