Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám - Gyurácz Ferenc: Egy "konzervatív lázadó"

hiányban levegőre szomjazókat. Harag György kolozsvári színháza, a széki táncházak, Kallós Zoltán munkássága, Sütő András művei, a sepsiszentgyörgyi színházi kollokvium és annyi más esemény, találkozás magyarság-erősítő élményt jelentettek. Máig meghatározó erővel.” (Ezt recenzens is megerősítheti, azzal a különbséggel, hogy ő bizony - szégyen, nem szégyen - nosztalgiázott is, sőt, horribile dictu: szíves-örömest vissza is foglalta volna Erdélyt, ha tehette volna. Mi több: vissza is foglalta! Bekebelezte kamaszlelke anyaországába - mindörökre elcsatolhatatlanul. Nem kétséges: Ablonczy László sem igen tett másként.)

A kötet ajánló sorait Sütő András írta. Pontosan érzékeli, hogy noha Ablonczy László „a völgyből” keltezi jelentését, valójában magaslat az ő kilátóhelye, éppenséggel nem más, mint a Királyhágó, ahonnan mind a két magyar haza felé szertepillanthat. Ahogy évtizedeken át, üldöztetést is vállalva, „hozta-vitte a Részek egységének megtartó üzeneteit”, úgy munkálkodik ma is államhatárok fölötti nemzeti egységünk megvalósításán. Segítenek neki ebben a magyar írástudás kiválóságai, köztük nagy számban a kálvinista hagyomány mesterei, Szenczi Molnár Alberttól Ravasz Lászlóig, és még többen azok a bármily „eklézsiához” tartozó nagyjaink, akiknél az írás nyelvi és erkölcsi minősége ugyancsak párosul a magatartás emberi minőségével. Nem a tökéletesség emlékművei az ő életművük, de a néphez és nemzethez való hűség, a gyengébbek mellé állás „korszerűtlen” mércéje szerint megtartó értéket jelent egyén és közösség számára egyaránt.

Ablonczy László egyik legrokonszenvesebb vonása az odaadó tanítványi, illetve baráti ragaszkodás a mesterekhez és tisztelt kollégákhoz, akiknek jó részét (így a népi írók némelyikét) személyes találkozásokból is ismerhette-is- merheti. Bátran idéz műveikből, ha úgy hozza a gondolat menete; szívesen teszi, mert nem a saját eredetisége a fontos számára, hanem az igazság szolgálata, amely kedves szerzőinek irodalomtörténészi-kritikusi szolgálatát is jelenti. Konzervatív irodalmán magatartás? Persze, hogy az, már csak ezért is (de nemcsak ezért) üdvözlendő. Üdvözlendő minden értékőrző tevékenység, mert ellene hat a múlttól való eszeveszett menekülésnek, amely egy „Új Korszak” kellően meg nem alapozott feltételezésétől is űzve a pusztulás öivényébe tart.

A Jelentés írója érzékeli ezt a folyamatot, de ebből is főként azt a tevékenységet kárhoztatja, amelyet nem annyira téves előfeltevései, mint inkább önös anyagi érdekei miatt a hazai médiavilág meghatározó része folytat. Völgyi magányában eltűnődve rendszeresen tollhegyre tűz kirívó eseteket a média (és esetenként a szociálliberális politika) világából, amelyek fölháborították s amelyeket a népi-nemzeti kultúra pártján állva, aggódva figyel. Nem túloz, amikor úgy véli: ,Ma abszurd módon odáig jutottunk, hogy az tekinthető lázadónak, aki erkölcsi igényről, az emberi és a nemzeti tartás fontosságáról beszél.” Való igaz: akik még ma is polgárpukkasztásra, tekintélyrombolásra törekszenek, azok vagy nem tudják, vagy rosszabb esetben tudják, de leplezik, hogy jószerivel a liberális világrend minden országában (de nálunk biztosan) ők vannak uralkodó helyzetben, és ezért az igazi avantgardizmus ma éppenséggel nem a hipermodernségben, hanem az értékőrzésben, értékvisszaszerzésben van. Teljesen indokoltan használja ezért

319