Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Gyurácz Ferenc: Egy "konzervatív lázadó"
GYURÁCZ FERENC Egy konzervatív lázadó” ABLONCZY LÁSZLÓ: JELENTÉS A VÖLGYBŐL (BARANGOLÁS SZELLEMUTAKON) Monumentális Sütő-monográfiája és színházi írásainak Püski-féle vaskos gyűjteménye után karcsú könyvvel jelentkezett Ablonczy László. Egyszerűségében is szép - Gy. Szabó Béla metszeteivel és archív fényképekkel illusztrált tallózgatásra, lapozgatásra csábító kötettel, amelynek szerkezetét és műfaját az élet alakította ki. Egész pontosan az, hogy a szerző', a Nemzeti Színház igazgatója az elmúlt év minden hónapjából néhány napot egy Visegrád melletti nyaralóban tölthetett csöndes visszavonultságban, ahol kedves szerzőit olvasgathatta, „szellemutakon barangolhatott”, tűnődhetett-gon- dolkodhatott időszerűségeken és időszerűtlenségeken, irodalom, közélet, nemzeti sors kérdésein, és tűnődéseit, gondolatait papírra vethette. így született meg a könyv tizenkét része, sajátos, a hónapok néhány napjára szorítkozó naplóként - valójában publicisztikai és esszé-folyamként inkább, amely ugyan a 98-as esztendő számos aktualitását magával sodorta, de medrét a szerző régóta megszilárdult eszme- és ízlésvilága, erkölcsi alapozású világnézete adta. A címlapfotón Aprily Lajos-forma szikár férfi ballag velünk szemben, fák- tól-bokroktól, távolabb hegyektől övezetien; a belső borító szerint Jékely Zoltán ő. A kép Szentgyörgypusztán, a Duna-kanyarban ábrázolja, a szomszédságában a helynek, ahova Ablonczy László elvonult, s ahol hónapról hónapra fölidézi Aprilyt és Jékelyt, apát és fiút, Erdély két nagy költő-emigránsát, a völgy egykori lakóit. Az ő rendszeres idézésük kétszeresen is telitalálat: egyrészt azért, mert költészetük együtt-lélegzett a természettel, amelynek változásait a völgybe havonta megérkező színigazgató is élénkebben éli át, másrészt pedig azért, mert együtt-lüktetett e két életmű a nemzeti, s azon belül kivált az erdélyi magyar sorssal, amely Ablonczy számára is az egyik legfőbb vonatkoztatási pont. Irodalmárként az erdélyi magyar művelődést, irodalmat is kutatja, de nemcsak ezért szövik át ennek motívumai gondolkodását és följegyzéseit. Azért is, mert az erdőntúli vidék a magyar nemzeti tudat, érzés és mitológia bázisa és erőforrása; többek közt olyan értelemben, ahogy Ablonczy-idézte passzusában Illyés Gyula mondja:„Akinek a tüdeje gyönge, menjen a Tátrába; akinek a magyarsága gyönge, jöjjön Erdélybe.” Az idézet után ezt olvassuk a Jelentésben: „Hetvenes évek fiataljai, ezért is jártunk Erdélybe. Nem visszafoglalni és nem nosztalgiázni, mint azt a tegnapi és mai »legkedveltebb napilap« ideológusai állítják, a politikai gyanú körébe vonva az itthoni oxigén318
