Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Vörös Júlia: A költő lánglelke nyomában
nunk a munkatársi kapcsolat betűit sem. Szorosabb munkatársi összefüggés jelzésénél, a két betű összekötésénél kiderül, hogy a költő feszült, a saját akaratát próbálja érvényre juttatni. Nem így van ez azonban, ha a két betű viszonya nem mutat szoros kapcsolatot, mert ilyen esetben érvényesül a költőnek az egyéni megoldóképessége, kiderül, hogy a helyzetekhez jobban alkalmazkodik, ha szabadon röptetheti saját fantáziáját, elképzeléseinek megvalósítását nem gátolják. Aki ilyen jól alkalmazkodik - megkötöttségek nélkül - a hétköznapok apró változásaihoz, annál bizony nincs megállás, minden körülmények között el képes végezni a vállalt feladatát, a felmerülő problémáit remekül megoldja. Az imént vizsgált biológiai társkapcsolat betűi is ugyanezt mondják, a költő képes magából kizárni a hölgyek befolyását, félre tud tenni minden érzelmet, ha egy nagyobb feladat, a haza, a költészet hívja. Petőfi írt egy levelet 1847. május 28-án Szatmárból Nagybányára. A címzett Pap Zsigmond, akiről annyit kell tudnunk, hogy régi pesti ismerőse a költőnek. Valamikor Pap Zsigmond is udvarolt Szendrey Júliának, amely körülmény nem befolyásolta barátságukat. Pap megígérte Petőfinek, hogy lefesti számára a leányt. Pap Zsigmond később királyi járásbíró volt Nagybányán. E rövid, néhány mondatos levél azért is érdemel figyelmet, mert közvetlenül Petőfi eljegyzése után keletkezett, egy boldog, izgatott állapotban. Ezt a felhangoltságot az írásvizsgáló számára nem elsősorban a szöveg tartalma (Szeptemberben lakodalom lesz... Ölel a világ legboldogabb embere) árulja el, hanem több írásjel, főként a széthúzott, sietős betűk. Hosszabb külföldi utazásra készül, házasodás előtt áll, a felhangoltságra, a nagy tervezgetésekre minden oka megvan. A kisebb részletekben való elmerülésnek, a mérlegelésnek semmiképpen sem embere Petőfi, e rövid levél írásvonala meg különösen árulkodik arról, hogy éppen ez idő tájt nagyobb léptékben szemléli a dolgok folyását, az összefüggések jobban előtérbe kerülnek nála. Az árva leány című vers kéziratát 1847. augusztus 15-én vetette papírra Petőfi. Az említett dátum közvetlenül az esküvője előtti heteket mutatja, egyébként semmi különös körülmény és jelenség nem teszi feltétlenül indokolttá e kézírás szemrevételezését, ám két jellemző mégis felhívja magára a figyelmet, mégpedig úgy, hogy végigvonulnak az egész írásképen. Tudjuk Petőfiről, hogy származása miatt, szegénysége miatt mennyi keserűség, bánat és csalódás érte. Egész életében fájó pont maradt a származása miatti hátrányok sorozata. Ezt a fájó pontot találjuk meg a nagy A betűben, amelynek áthúzása nem is áthúzás, hanem egy hatalmas hurok, amely múltbeli keserű titkok után nyúl vissza fájón. Ez az írásjelenség igazolja, hogy Petőfi valóban soha nem feledte fiatalkori megpróbáltatásait, a származása miatti sérelmek igen mélyen beléivódtak. Annyira mélyen, hogy mindig keserves belső ellenállást folytatott minden, a múltjára utaló negatív jelenséggel szemben. A lelke központjában maradt mindig a hovatartozás, az eredet kérdése, ezen keresztül tudott csupán megközelíteni dolgokat. A másik írásjelenség e vers kéziratában szintén említésre méltó, tekintve, hogy közvetlenül az esküvőt megelőző időszakról van szó... Részletesebben fogjuk majd fejtegetni a Petőfi Sándor-Szendrey Júlia viszonyt grafológiai megközelítésben, de itt sem lehet elmenni mellette szó nélkül. A párkapcsolati betűknél feltűnően hangsúlyos a társ, Júlia ragaszkodása, és a költő visszafogottnak, sőt tartózkodónak ítélhető magatartása. Mintha nyomasztotta volna 311
