Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé

jaként, ki tudja, mikor indultunk el, még sokáig, önkéntelenül vittek a lábaink, az egyetértő némaságot beszélgetés-korallzátonyok tarkítják, vegetációnk tudja csupán, hogy beléptünk a három felől árkádokkal, gipszfinomszürke falakkal határolt négyszögbe, majd az agráregyetem-kollégium épületébe, hogy az örök-összetapadó, örök-kielégületlen testek sötét tömbjén közelmúltunk öldöklés nélküli belső' extázisát mérhetjük meg. A magányos kattanást követő' villanás Janickra esik... A szürkület eló'tti fenyegető' sötétség utolsó erejével elhiteti, hogy soha nem lesz vége az éjszakának... fekszünk a megszokott hármas közös páncél alatt, most ötössé szélesülten, Helena apró, boldog sikolyai óhatatlanul is átkódolják közös tarantellánk ritmusát is... aztán hallgatás, csönd... fejed vállhajlatomban pihen... tejsűrű, áttetszó'-ritkuló pirkadat... világosság... már barátként sem csaphat be minket sem a fény, sem az árnyék... vége... vége, vége... aholnapi, mai félnapos feltámadáshoz és végső testi kapcsolathalálunk teljes átéléséhez merítünk parányi erőt az álomból.

A folyosón Christianne lebeg felém, hálóköntösében, s már egyedül. Mindkettőnk arcán földöntúli mosoly, természetesen karol át, körülbelül egy teljes percig csókolózunk lélegzetvisszafojtva, ameddig bírjuk levegő nélkül. Azután, ahogy jött, eltűnik az ajtó mögött, a csók lehelletét ma is őrizzük mindketten a csontjainkban... A lefekvés gondolata elhamarkodott volt, Weimarban én már többé nem aludtam... Albert, Marc és Jaroslav amúgy pizsamásán kirángatnak az ágyból... Buján ölelve magamhoz a palackot, felhörpöltem Tapani négydecis skót whiskyjét, aztán visszarohantam felöltözni, s magammal hoztam a két komiszkonyakot meg a sörgöngyöleget. Albert zongoraszólójára hatalmas körben táncoltuk körül a klubot. Ilyenkor elhisszük, hogy soha nem lesz vége, a teljes kivilágos kivirradat fehér reggele lehetne délután, délelőtt, koraeste, nem, nem, soha nem lesz vége, a Klubraum, a tánc, a konyak örökkévaló, akár Tapani elfogyhatatlan whiskyje... az egész francia íiúgaleri együtt van, Alain, André, Marc, Djamall. „Ce n’ est qu un début, continuons le combat”, Albert veri a ritmust, mi ordítunk, Karin beáll renegátnak, Rüdiger és Gerold Demmel idegenkedve és szigorkodva figyeli az őrült kavalkádot, s mivel botránkozásukkal már Gerold Growe sem törődik, lelépnek, őt nem is láttam többé, hatásos és jellemző abgangot produkált. Mindenki totál részeg, Albert Karint ölelgeti... André röhögve veri a vállamat: nem adieau, hanem au revoir... üvölti, jövőre nálunk a helyetek Franciaországban, nem első alkalommal hív meg, így tudom, nem részeg föllángolásról van szó. Már a búcsúbulira felfogadott zenekar profi zongoristája billentyűzget és imprózik, örömujjongás fogadja a sápadt, véres szemmel előbukkanó Gyurit... a zongorista szünetként az NDK beat elnyomott helyzetéről filozofálgat keserédes boldogsággal. Mi ez, ennyire nem is ordíthatnak. A túlfeszített, ellentétes érzelmi hullámoktól összetört idegek gigantikussá nagyítják a zajok dobhártyalenyomatát, az arcok fülledtek, de az én szememen már elpirosodtak, elferdülnek, földuzzadnak. A színorgia infernális sápadtságba burkolózik, a villany szempillámmal azonos ritmusban hunyorog, drasztikusan kivonszolom a kókadozó Albertet, a folyosó hűvöse elsimítja, kifésüli összegubancolt idegszálaimat, a slózi hideg, csörgedező nyugalmában álldogálunk csörgedezve, csorgadozva... De most meg a csönd növekszik rémületessé. Idegenül, távolról hallom a saját hangomat.- Na újra itthagyjuk az NDK-t.

30