Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám - ÉSZT KÖLTŐK - Eva Park: Véletlen

két hét elteltével csak rá tudtam gondolni. Mókás, bár nagyon tárgyszerű leveleket küldött, amelyek ugyanakkor valamiféle gyermeteg, esetlen gyengédséggel voltak átitatódva. A kézírása borzasztó volt és kapkodó, és én ezeket a leveleket mindenhová magammal vittem, néha megálltam az utcán, hogy valamelyik mondatát újra elolvassam. Az egyik levélben képek voltak, és azon, amelyiken ott állt az idegen falusi úton, soványan, borotválatlanul, világos napszítta hajjal, éppen kissé elmozdult a helyéről. Utána mentem volna, de dolgozni kellett járnom, a hétvégeken pedig nem volt kire hagyni a gyereket. Ahhoz pedig, hogy magammal vigyem, még túl kicsi volt. Csupán ezen a nyárközépi hétvégén egyezett bele anyám, hogy vigyáz rá péntek délutántól vasárnap este hétig. Pontosan hétig, egy perccel sem tovább. Valami fontos dolga volt, és mieló'tt elindultam otthonról, ezt a „pontosan hét óráigot” legalább tízszer hallottam tóle.

Erre a sorsdöntő órára gondolva vágtam neki már vasárnap kora reggel a hazafelé vezető' útnak.

Annyira gyötrő érzés volt ott feküdni és nézni az egyre világosodó éjszakát. Az eljövetel, önmagad szétszaggatása az első pillanatban szinte megkönnyebbülést hozott. Jobb így, mindjárt a harmathűvös hajnali órán eljönni, mint a langyos napot követő hosszas búcsúzkodás után, amikor már a kezdődő hét tennivalóira gondol az ember.

Ott álltam pénzzel a markomban és a piac felé indultam. Voltaképpen a körtének még nem lett volna szezonja, a korán jött tavasz és a meleg, kiadós nyár azonban a szokásosnál korábban beérlelte. Annyira kívántam a körtét és éppen ebben a formájában, amikor még kissé kemény, zöldessárga. Még az illatán is érződött, hogy még nem lepte be a por, de a nyári reggel már átmelegítette.

Egy busz haladt el mellettem és az ablakából előbukkanó arcokat néztem. Teljesen felfoghatatlan volt, hogy ebben a szunyókáló városban annyi ember volt úton Tallinn felé, és én sehová sem fértem fel. Ha nem kísértett volna ez a „pontosan hét órára”, akkor sajgó bőrömmel, kicserepesedett ajkammal az egész hosszú nap folyamán ismerős helyeken csúszkáltam volna; megállók és nézem a folyó lomha áramlását, és az utcákon kódorgóm. így most a piacra mentem, körbejártam az árusok között, és úgy éreztem, hosszú, meglepett pillantásokkal mérnek végig.

Elgyötört vagyok, gondoltam. Tetőtől-talpig elgyötört a két éjszakától és az egy nappaltól. Messziről látszik rólam, szaglással érzékelhető, mint a körte vagy a túlérett eper.

Amikor megálltam, még magam is éreztem. Arcomhoz emeltem a karomat, felálltak rajta az aranyszínű szőrszálak és csillogtak, bőre az arcomhoz nyomva hidegnek érződött.

Egy férfi, aki újkrumplit árult, felém nyomakodott. Olyan erővel támaszkodott a nagy, tömött krumpliszsákra, hogy az oldalra dőlt és kigurultak belőle a krumpliszemek. Minden irányba szétpattogtak és amikor továbbmentem, az egyikre ráléptem. Vizes recsegéssel nyomódott szét a talpam alatt. Két oldalt virágot árultak, a kazalba rakott szépséghalmaz lépteim meggyorsítására késztetett. Már megijedtem, hogy nincs is körte a piacon, hogy legjobb esetben is csak kemény, éretlen almát árulnak, ám amikor megfordultam, hogy elmenjek innét, távolabb megpillantottam a körtéket is.

247