Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története
kásságuk az észt nyelv és folklore kutatásának megindításában éppúgy alapvető volt, mint az észt irodalmi stílus megalapozásában. J. M. Rosenplänter (1782-1846) párnui Lelkész, a Beiträge zur genauem Kenntniss der ethnischen Sprache c. tudományos kiadványsorozatát állította eredményesen a fenti célok szolgálatába. A kiadványsorozat - amely 1813 és 1832 között 20 kötetben és több mint 3500 oldalnyi terjedelemben jelent meg - noha alapvetően német nyelvű volt, bőségesen tartalmazott észt nyelvű népköltészeti alkotásokat, fordításokat és eredeti verseket is. A Beitráge-ben vetették meg az észt poétika, irodalomkritika és bibliográfia alapjait. Ugyancsak itt jelent meg németül az első igazán jelentős észt költő, Kristjan Jaak Peterson (1801-1822) fordításában Ch. Ganander: Mythológia fennica c. műve, ami a fordító észt vonatkozású megjegyzéseivel a későbbiekben hozzájárult a Kalevipoeg megalkotásának koncepciójához. A kiadványsorozat rendszeres munkatársa volt az esztofilek másik nagy alakja, Otto Wilhelm Masing (1763-1832), aki kiemelkedő tankönyvírói és kritikusi tevékenysége mellett immár élvezetes észt stílusban paraszti enciklopédiát írt Pühhapáeve Wahhe-lugemised (Vasárnapi tarka olvasmányok, 1818) címmel, s négy éven át (1821-25) Marahva Nädda- laleht (Az észt nép hetilapja) címmel hetilapot szerkesztett. Masing kortársa, barátja, a felvilágosodás eszméit tekintve bizonyos fokig tanítványa is volt a balti német arisztokrata, gróf Peter Manteuffel (1768-1842), az esztofilek harmadik nagy alakja. Parasztlányokhoz írott anakreoni dalai mellett főként meséket és falusi történeteket írt, amelyeket élete alko-nyán két kötetben publikált - Ajaviide peeru valgusel (Időtöltésül, mécsvilág mellett, 1838); Villem Naavi elupáevad (Villem Naavi élte napjai, 1939) címmel. írásai ízes nyelvezetükkel és a népélet színes leírásával egyengették az utat a következő évtizedekben formálódó valódi észt irodalomhoz, amelynek az 1802-től ismét működő tartui egyetem és Tartu városa vált a központjává. Itt és ekkorra alakult ki az a vékony, ám származásában, nyelvében és szellemiségében egyértelműen észt értelmiségi réteg, melynek képviselői munkásságukkal már tudatosan a nemzetté válást szorgalmazták. Friedrich Robert Faehlmann (1798-1850) orvosi hivatása mellett az észt nyelv, népköltészet és irodalom tanulmányozásának és művelésének szentelte életét. Az ő kezdeményezésére alakult meg az öpetatud Eesti Selts (Észt Tudós Társaság) 1838-ban, melynek bevallott célja az észt nemzeti tudományok megalapozása volt, kutatás, gyűjtés, archívum, könyvtár és kiadványok segítségével. Faehlmann itt ismertette már az alapítást követő esztendőben - 1839-ben - az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg általa elképzelt vázlatát. Noha verseket, kalendáriumi történeteket is írt, irodalmi hírnévre nyolc, német nyelven írott mítoszával tett szert. E mítoszok - habár eredeti, népköltészeti motívumok inspirálták őket - Faehlmann költői fantáziájának szülöttei voltak. Az eredetiségük körül fellángolt vita mindenesetre felszította az észt népköltészet iránti érdeklődést mind a hazai német vezető rétegben, mind a külföldi tudományos körökben. Voltaképpen Faehlmann volt a programadója annak a mozgalomnak, amely a halálát követő évtizedekben bontakozott ki, s amelyet Kreutzwalddal és Lydia Koidulával a középpontban a nemzeti ébredés korának neveznek az észt irodalomban. A nemzeti identitástudat kialakulására mind a belső, mind a külső - gondoljunk csak az Európaszerte uralkodó romantika eszmeáramlatára - körülmények kedvezőek voltak a század dereka táján. Már volt egy 227
