Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története
FEHÉRVÁRI GYŐZŐ Az észt irodalom története Az észt nép halász-vadász életmódot folytató finnugor ősei a Kr. előtti harmadik évezredben több hullámban érkeztek a Balti-tenger délkeleti partvidékére Urál-vidéki őshazájukból. A következő évezredben dél felől a pásztorkodással foglalkozó, nyelvüket tekintve indoeurópai balti népcsoportok jelentek meg ugyanezen a vidéken. A két nagy népcsoport hosszú ideig tartó együttélése természetszerűleg etnikai keveredéssel és nyelvi kölcsönhatásokkal járt. A terület déli részén az ősbalti, az északin az ősfinn nyelv terjedt el. Az előbbi a lett és a litván, az utóbbi a balti finn nyelvek alapjává vált, ezekből alakult ki a két legnagyobb balti finn népcsoport, a finn és az észt nyelve. Az észtet önálló népként a Kr. utáni első évezred közepétől említik a skandináv, nov- gorodi, angol, arab és északnémet források. A halász-vadász életmód mellett ekkoriban ismerkedtek meg a földműveléssel is. Világszemléletük animisz- tikus volt, azaz hittek abban, hogy minden természeti tárgynak lelke, szelleme van, a természeti jelenségek szelleme pedig összekapcsolódott tudatukban a védőszellemek képzetével. Egyik legjelentősebb védőszellemük Taara, a mennydörgés szelleme volt. Hitük szerint az emberben is lakozott egy olyan lélek, amely a halál után is megmaradt és gazdája a túlvilágon is folytatta többé-kevésbé a földi léthez hasonló életét. Az ősök lelke kapcsolatban maradt a földi rokonsággal, mi több, évente a mai halottak napja tájékán meg is látogatták azokat. A szellemek és az emberek világa között a sámánokhoz hasonló varázslók tartották a kapcsolatot. A történelmi idők kezdetekor az észt törzsek laza törzsszövetségben éltek, lélekszámúk a 13. században mintegy 150 000 lehetett. A pogány, erős központi hatalommal nem rendelkező népesség köny- nyű prédának ígérkezett a hittérítés ürügyén kelet felé terjeszkedő német lovagrend és a dánok számára. Két évtizedes kemény küzdelem után a 13. század első felének a végére az ország gyakorlatilag teljesen a hódítók birtokába került. 1343-ban az ún. Szent György napi felkelés idején az észtek tettek ugyan még egy elkeseredett kísérletet a függetlenség visszaszerzésére, ám eredménytelenül, sőt a dánok a háborúság hatására észak-észtországi területeiket eladták a németeknek, így az észt nép további hat évszázadra a balti németek teljes gazdasági és kulturális alávetettségébe került. Észt irodalom ily módon csupán a nép ajkán, a népköltészetben, szóbeli kultúraként bontakozhatott ki. Bár észt szórványemlékek előfordultak már a hódítókkal érkező Lett Henrik 13. századi latin nyelvű krónikájában is - hely- és személynevek, valamint közbeékelt észt szavak és mondatok -, az észt írásbeliség tekintetében csak a reformáció hozott lényeges változást. Az első észt nyelvű lutheránus könyv 1525-ben látott napvilágot, majd egy évtized múltán Luther Kátéja 225
