Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Bocskor-Salló Lilla: Posztmodern "zarándulat"

válaszolni, mi legfeljebb megpróbálhatjuk dekodifikálni a szövegbe rejtett irodalmi kódokat. Bár a szerzó' néha „kitol” a befogadóval, épp akkor, mikor az lelkesen, a ráismerés feletti örömtől hajtva azt hiszi, hogy sikerrel feltárt egykét kódot. Például a cím esetében az olvasó azt gondolhatja, hogy az Nietzsche- parafrázis esetleg utalás egy bibliai szövegre, de olvasva a történeteket, csalódni fog, nem sikerül megtalálnia az analógiákat, hacsak nem akarja erőltetni az efféle interpretálást. A lehetséges jelentése ez: íme volt, hol nem volt, illetve: íme a mese posztmodern változata, vagy: íme a mese paradigma- váltása.

Van viszont a szövegek között olyan parafrázis, illetve allúzió, amelynek tényleges felismerése örömet okoz, amelyet könnyen dekodifikálhatunk, ha ismerjük a pretextusát „aztán visszaszármaztatják lelakott testüket, a vashatost” (Teremtés-klipp), vagy: „És egyazon látással kétszer ugyanabba a túlélésbe nem léphetsz.” (Hogyan találta meg Kondor Béla az angol királyi koronát?)

Szövegszervező elvnek talán a játékosság tekinthető. A látszólagos káosz ellenére vannak motívumok, amelyek végigvonulnak a történeteken. Ilyen motívum például a meseszerűség mellett az idő problémája.

Ez a temporalitás, amely nem csak a múlt iránti nosztalgiából ered, nem csupán a visszakívánt archetípusok palinódiája, világnézeti válságként is megjelenik. Példaként említhetjük a Ferhádpasa gyűrűje avagy a nagy sztam- buli zarándulat című dramatizált elemekkel megtűzdelt történetet, amelyben a következőket olvashatjuk: „Vitatkozni kezdtek, ahogy csak a régiek tudtak, akik nem az újságból értesültek, hogy mi a véleményük, még ha elég toldott- foldott is volt az a vélemény.” - A jelen láthatóan leértékelődik a múlttal szemben.

A múlthoz való viszony pedig annak visszahívását kívánja meg, aminek a jelenléte a nyelv, a szó által válik lehetségessé. A föntebb említett történetben ezt egy szövegrészlet bizonyítja, amely ismétlődik, kétszer jelenik meg, kiemelve jelentései fontosságát: ,A feledés, a múlt homályából előszólítottak egymás után megjelennek a kocsmában, a tíz évvel azelőtti helyükön ültükben, vagy maga a kocsma libben lassan az időben tíz évet. Tudnivaló, hogy a legrégebbi korokban a szavak a tárgyakban, dolgokban lakoztak, és ahová a szó, oda a dolog! Mesének, a locspocsfalvi Vejnemöjnennek az idejében már erősen elkezdtek önfejűsködni a szavak, de néha, mint most is, úri szeszélyük azt kívánta, hogy betartsák az ősi egyességet.” Vagyis a nyelv (újra) teremtő erővel telítődik. Segítségével visszahívható az élmény, a prousti eltűnt idő megtaláltnak tűnik.

Az idő ilyen perspektíva-tágulása következtében a fikció megvalósulni látszik a szöveg világán belül. Összefügg ezzel, hogy az időfogalom explicit is megjelenik. A Hogyan találta meg Kondor Béla az angol királyi koronát ? című történetben, zárójelben, mintegy kiszólásként szerepel: „(Az persze kontra kitolás lenne, ha nem lenne perspektívája az időnek, na de, hogy akkora van neki, mint egy négernek!)” Ez a szöveghely kétségkívül kardinális elméleti jelentőségű, ám az idő fontosságának érdemi érzékeltetése az első történet bemutatásával történhet meg a legjobban. Címe: Beteljesületlenségre időzített... (látjuk, már a címben is megjelenik a szó). A naivitás, az elvesztett éden, mint a gyermekkori cukrok ízének édessége (ahogy Pi-oust-nál a

188