Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
IROTTKO STUDIO XII álltak. Tímea egy oszlopba kapaszkodott az ajtó mellett, Robi egy lelógó bőrszíjba. Nem néztek egymásra. Mindketten örültek a másik közelségének, de nem tudtak semmit a másik öröméről. Pontosabban Tímea sejtette. Várta a fiú reakcióját, amit az nem mert kimutatni. Álltak egymás mellett csöndben. A busz fékezett egyszer, és a Lány válla finoman a fiú karjának ütődött. Robi lehunyta szemét; nem merte fejét a lány felé fordítani. Egy megállóban sokan szálltak fel. Negyvenen-ötvenen lehettek. Nem számoltam őket. Ahogy fölszálltak a buszra, elsodorták Robit az ajtótól, Tímea mellől a busz közepe felé. Most, hogy kényszerűen eltávolodott tőle, rápillantott. A Lány pedig őrá. Tekintetük találkozott. Tímea mosolygott. Úgy érezte, megtört a jég. Most, hogy egymás szemébe néztek, mintha egy kicsit megismerte volna a fiút. Mindenképp meg akart vele isiherkedni. Szólni akart: „A következő megállónál leszállók!", és ajkai hangtalanul formálni kezdték a szavakat. Robi boldog volt. Végre megtudta, milyen színű a Lány szeme! Halvány zöldeskék, vékony, világos sávokkal. Teljesen belefeledkezett ebbe a szempárba. Hasonló érzés fogta el, mint a mozgólépcsőnél. Most, ahogy újraélte a reggeli történéseket, úgy is tűnt, mintha a Lány pillantásának mélyébe merült volna le akkor, A metróállomás zöldes fala a szivárványhártya, messze lent az a sötét lyuk, ami úgy vonzotta tekintetét: a pupilla. Észrevette, hogy a Lány mondani akar valamit. Megpróbálta ajkairól (de gyönyörű ajkai voltak!) leolvasni a szavakat, amikor egy vörös, dagadt nő fölállva az ülésről eltakarta előle Tímeát. A busz megállt, a nő végre leszállt, a busz újra elindult, és a Lány nem volt sehol. Robi az ajtóhoz verekedte magát, de a Lányt nem találta. Tímea miután leszállt, lassan elindult. Elképzelte, amint a fiú odafut mellé, és azt mondja „Hello!", aztán bemutatkozna, és szóba elegyednének,... óvatosan hátrafordult, vajon hol marad már, de nem látta őt sehol. „Lehet, nem látta merre indultam el?" gondolta, és elindult vissza. A megállónál nem látott senkit. „Nem szállt volna le?" jutott az eszébe, és futni kezdett a következő megálló felé. Robi le is szállt a következő megállónál, | és elindult futva az előző megálló felé, már amerre sejtette. Sajnálatos módon elkerülték egymást. Tímea másfél órás keresgélés után hazaindult. Otthon kipakolt a hátizsákjából, tiszta ruhát pakolt bele, a sampont, amit vásárolt becsomagolta (ajándékba vette), és a Salinger könyvvel együtt be- j dobta a táskába. Bekapcsolta CD-játszóját, berakott egy Philip Glass lemezt (a „He- j roes"-t), végigdőlt az ágyán, és gondolkozott. Azt hiszem sírdogált is egy keveset, bár maga se tudta miért. Talán a zene hatott rá. Robi délután kettőkor ért vissza rokonai lakására. Amikor felhagyott a Lány keresésével, már annyira eltévedt, hogy azt se tudta merre induljon. Megkérdezett pár járókelőt, akik nagyon készségesen adtak útbaigazítást. Ami a legkülönösebb: másnap újra látták egymást. Ugyanazon a vonaton utaztak, bár két különböző kocsiban. Robi ■ hazafele tartott, Tímea vidéken élő keresztanyját indult meglátogatni. Tímea hamarabb szállt le. Röviddel azután, hogy lelépett a peronra, hangos kopogást hallott az egyik ablakból. Felnézett. Robi abbahagyta a kopogást, és integetett. Tímea visszaintegetett. Mo- , solyogtak. 1999. február
