Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
IX ÍROTTKŐ STÚDIÓ Lágy, rövid barna haj, élénk szemek (a színét Robi akkor még nem tudta megállapítani), keskeny, kedves arc. Éppen az „1984"-et olvasta. Aztán felpillantott. És Robi zavartan félrerántotta a fejét. így nem találkozott a tekintetük. A Lány újra a könyvbe mélyedt. Robi nézte őt, és nem tudta, mit tegyen. Az idő telt. Egyik megálló jött a másik után. Az emberek cserélődtek, de a Lány egyelőre maradt. De végül az egyik megállónál - a hatodik vagy hetedik lehetett - a Lány odaverekedte magát a tömegen keresztül az ajtóhoz, csak arra várt, hogy kinyíljék. Az kitárult, és ő kilépett rajta. Majd Robi is. Nézte, merre megy a Lány, arra ment ő is. Fel a Városba. II/2 A Lány - miután felért a mozgólépcsőn- határozott léptekkel elindult jobbkéz- felé. Robi követte. Lassan mentek. A Lány olvasott, követője bámészkodott, és gondolkodott, hogy most mit tegyen. így mentek végig egy hosszú forgalmas úton. Jobbra elegáns üzletek és kirakataik, régi bérházak, balra széles autóút. Robi vigyázott, nehogy szem elől tévessze a Lányt. Néha — egy-egy zebránál, ha pirosat kaptak, és egymás mellé kerültek- Robi ügyetlen, félénk pillantást vetett rá. De a lány nem mutatta, hogy észrevette őt. így mentek hát, lassan, kényelmesen. A Lány olvasott, Robi pedig azon töprengett, hogy miként szólítsa meg. Befordultak egy sarkon. Az utca szűkebb volt, ■ mint az előző, árnyékba borították a házak. A betonjárda töredezett. Üzletek voltak itt is, mindenütt. De azért csöndes utca volt ez. Szép. Robi meggyorsította lépteit, megelőzte a Lányt - aki rendületlenül olvasott tovább. Miután már előtte volt néhány méterrel, megállt egy kirakat előtt. Ő felpillantott, de Robi elkapta a tekintetét. Rövidesen újra követni kezdte. így mentek tehát lassan, kényelmesen. A Lány olvasott, Robi pedig azon törte magát, hogyan tudná összeszedni az önbizalmát. Elképzelte, hogy üldözöttje megbotlik, ő rögtön odalépne, felsegítené, „Helló!" mondaná, vagy először inkább megkérdezné: „Nem esett bajod?" Aztán bemutatkozna, „Robi", és kezet nyújtana, szóba elegyednének, és rájönnének, hogy mennyi közös vonásuk van; ugyanazokat olvassák, hasonló zenéket hallgatnak, és elbeszélgetnének, hogy meg kéne-e újulnia a művészeteknek, most a XXI. század hajnalán? És arra a válaszra jutnának, hogy igen. De a Lány nem botlott meg. Pár lépésre nyűt egy utca jobbra. Oda befordultak. Libasorban. A. Város egyik, tipikus sétálóutcájába jutottak. A betonjárdát felváltotta a macskakő, kétoldalt „shopok", „restaurantok". Mindenütt külföldiek. Angolok vagy inkább amerikaiak álltak egy utcai ékszeres-standnál, németek ültek az egyik „café"-ban. Reggeliztek. A Lány egy pillanatra megállt, könyvét hátizsákjába tette, és gyors léptekkel továbbindult. így mentek hát. A Lány az olvasottakon töprengett. Robi pedig azon, hogy mi a fenét is csinál tulajdonképpen. Nem tudta, mit tehetne. Úgy döntött, egyelőre követi Őt, aki ekkor megállt egy parfümbolt kirakatánál. „AKCIÓ - AKCIOBBü!" hirdette a kiírás. Robi nem merte a kirakathoz követni a Lányt, ezért egy közeli újságosbódé választékát kezdte nézegetni. Néhány pillanat múlva óvatosan hátrafordult, de sehol sem látta Őt. Gyorsan bement a parfümboltba, de ott sem volt. Kifutott újra az utcára, rémülten körülnézett, és megpülantott valakit, aki mintha Ő lett volna. Olyannak tűnt a ruhája, hasonló volt a haja, ezért izgatottan utá-