Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből
érzéke ennek épp az ellenkezőjét súgja. Az 1922-es művészetpártoló asztaltársaságról elmélkedő dialógust a következő kitétellel zárja, megadva a saját oldalának járó kritikát is: „Ez a társaság úgy vélte, hogy a kultúra ügye fontosabb, mint a civilizációé... De nem volt az. Ők adottnak vették a civilizációt - a maguk civilizációját. Azt azonban sohasem szabad adottnak venni. Hetven év múlva maga a civilizáció hullik szét.” 5. repedezett a felszín és bomlott az erkölcs...” Lukacs XX. századi krónikája tehát egy civilizáció széthullásáról és továbbélésének esélyéről számol be. „... az 1950-es évek Amerikájában a civilizált élet kezdett szétesni; repedezett a felszín és bomlott az erkölcs, bár ez szélesebb körben, a nyilvánosság előtt csak a hatvanas években mutatkozott meg.” Ez a civilizáció az angol-amerikai civilizáció, az a hagyományrend, mely a brit szigetvilágban alakul ki, s amelyet az Újvilág vesz át, teljesít ki és egyben rombol is le. Mi volt ennek a szellemnek a legfontosabb jellegzetessége. Ismételjük el: a szabad Anglia „a modern világ legjobb vonásait testesítette meg, pontosan azért, mert konzervatív és liberális, arisztokratikus és demokratikus volt egyszerre - és a tetejébe még elegáns és mutatós is.” Ennek az elegánsan mutatós szabadságnak a tapintható jelképe az angol szövet, „a megbízható, tartós világosszürke flanel, amely szolidan elegáns, akár az angol monarchia.” „’Apám nagyon szerette Angliát!’ - mesélte egyszer egy idősebb magyar barátom”, de ezt sokan mesélhetnénk, akik emlékeznek rá, hogy hallgatták Közép- Európa polgárai a készülékekre tapadva a BBC adását a világháború idején vagy ötvenhatban. 1925-ben mindenesetre „még érződik az elnyílt virágok, a puha flanel, a nedves pázsit és a szelíd kertek illata”. Még érzékelhető az a történelmi hagyomány, amellyel a XX. század olyan irtózatos brutalitással fordul szembe. A történelemnek ez a megfoghatatlan érzete, a múlt bizonyossága, a szilárd támpontok kopnak el a század során - Amerikában és a kontinensen egyaránt, végül a britek között is. Az az eszme, vagy talán csak illúzió, amely az európai kultúrát éltette. A közhiedelemmel ellentétben az amerikaiak „nem a kapitalizmus... elkerülhetetlen hanyatlása miatt, hanem saját illúzióik hanyatlása miatt váltak maradványokká. Az angolszász - mondjuk inkább, hogy angolszász-kelta - emberfajta kiválóságáról, eréjéről és erényéről táplált illúzióik hagyták őket cserben.” De sok szempontból Angliában már hamarabb felüti fejét ez az illúzióvesztés. AXIX. század végére az angol gentleman eszményéből valami rideg osztályöntudat maradt csak, „Úriemberek között udvariasság, egyenlőség, bevett társadalmi szokások; e szint alatt gőg, lenézés, ridegség, közöny...”, míg Amerikában sokáig, a század első harmadáig biztosan megőrződik a régi Amerika: „1935-ben az amerikai úriember udvariassága emberi és általános, tehát van az amerikai demokráciának legalább egy jó oldala.” 1087
